2014. augusztus 18., hétfő

7. Fejezet

"Szeretnék segíteni, de ő meggátol..."

Breathe

     Olyan kecsesnek éreztem magam. A novemberi deres fűben ülve, lábaimat előre nyújtom, testemmel pedig mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga egyé válok a lábaimmal. Hajam szétterül a térdeimen. Hallok pár nyögdécselést a közelből, de mint ahogy a tanár is mondta "Levegő be, levegő ki". Egészen felfrissítő érzés ilyenkor kint lenni. Hamar ítéltem mikor egyen pólónkban és nadrágomban kiléptem az udvarra. A csak Edzőnek hívott tanár eddig számomra teljesíthető feladatokat adott fel, amitől büszkének éreztem magam. Az előző iskolámban egészen felkészítettek már az ilyenekre. Nyújtás, helyben futás, guggolás, légzés gyakorlatok.
     - Elég! - mindenki megkönnyebbülten sóhajt fel. Ügyesen felhúzom magam, kezeimet az ölembe ejtem és a földről pillantok fel a széles vállú tanárra, akinek melegítő ruhája a suli falához hasonlít - vetekszik a sötét szürke és a barna egymás mellett. Tekintetemmel Lanát keresem aki mintha a halálán lenne egy ilyen könnyű gyakorlattól hátrahanyatlik és elveti magát a fűben. Elmosolyodom, majd visszafordulok az Edzőhöz. - Látom egyeseknek már ez is megterhelő volt. - fújtat, de arcán látszódó szórakozottság mutatja, hogy élvezi, hogy pár diák már ebbe is majdnem belehalt. Kezeit összecsapja majd dörzsölgetni kezdi, egyiket a másikon. - Tízes csoportba fejlődj!
     Előttem egy magas barna hajú srác áll, akinek illata nem a legjobb de el kell viselnem, hisz ebbe a csoportba kerültem. Cipője egy focistáéhoz hasonlít, rikító zöld csíkok az egyébként fekete bőrön. El tudom róla képzelni, hogy profi lehet ha labdáról van szó.
     Pipiskedem, hogy találjak valaki ismerőst akárcsak a közelemben, de ez valahogy nem akar sikerülni. A mi csapatunkon kívül még négy hasonló kupac áll mellettünk, akik merev arckifejezéssel bámulnak előre. Pár személy nagyon is hasonlít a New York-i beképzelt diákokhoz. Peckesen feszítenek, mintha szépségversenyen lennének. A lányok haja mind copfba kötve. A fiúk keze a testükhöz szorítva.
- Az első csoport kezd. - hirtelen megüti a fülemet a tanár hangja aki egyenesen felénk - rám - bámul. Sípját a szájához emeli, de még nem fúj bele - Három kör a nagy pálya körül. - mondja el valószínűleg már másodjára, arcán látszik, hogy nincs ínyére, hogy ismételgetnie kell magát. Többen rám néznek, az Edző sípja választja el pillantásukat.
     Szépen lassan indulunk el a pálya felé. Mivel én állok a tizedik helyen így még csak meg sem kockáztatom, hogy előrébb kerüljek, ráadásul az én csoportomban senki nem ismerős. Mindegyik külsős osztályba jár - valószínűleg Boom osztályába. Mindegyikünk elhelyezkedik a pálya szélénél, abban a sorrendben ahogy egymás mögött álltunk. Egyértelműen én kerültem a pálya legkülső pereméhez, így nekem kell majd a legnagyobb távokat lefutni. A többiek leguggolva betámasztották a lábukat a fűbe, én is próbálom őket utánozni. A síp újra megszólal.
     Szélvészként tűznek el mellettem ellenfeleim, kicsit meg is lep. Régebben jó futó voltam, legalább is így hittem. A látóköröm leszűkül arra az egy kis részre ahol nekem futnom kell. Mikor felpillantok rosszul leszek attól a távolságtól ami köztem és a többiek között van. Pár mozdulatnál megingok, mi történik velem? Oldalra nézek ahol a másik három csoport ujjongva szurkol egyes embereknek akik elől futnak és már a kanyarban tartanak, míg én csak a pálya felénél.
- Jegyre megy! - ordítja el magát Edző, mire felkapom a fejem. Eláll a lélegzetem. Teljesen megállok és felháborodottan fordulok feléjük
- Tessék?! - vágok vissza mire ő csak megvonja a vállát.
     Tekintetemmel az első helyen álló futót keresem aki meglepetésemre egy nálam pár centivel magasabb szőke copfos lány. Lábait hosszan megnyújtva szeli át a pályát, míg én mindig csak egy helyben állok. Fejbe verem magam. Grace, mit csinálsz? Megrázom a fejem és újból neki lódulok.
- Beszív, kifúj. - nyugtatom magam, hogy minél több levegőt kapjak. Ajkaimat összeszorítom majd nekiiramodok. Próbálom hasonlóan nagy léptekkel megtenni a távot, a kanyart élesen beveszem. Kecsesnek érzem magam ahogy a hajam lobog mögöttem, de mintha akadályozna. A pólóm alá felkapó szél mintha vissza akarna húzni és ezen ólommá vált lábaim sem segítenek. - Menni fog! - kezeimet szorosan magam mellett tartva az előttem futó lányt veszem célul, akit pár méterrel előttem kocog és próbál lépést tartani az előtte futó alacsony lánnyal. Nyelek egyet majd tartva a beszív, kifúj taktikámat megelőzöm őket. A pálya széléről ujjongás hallatszik, ami mintha nekem szólna. Nem nézek félre, koncentrálnom kell.
     Az utolsó körre már csak három ember marad előttem, de nem érzem magam kifulladtnak. Bírnék akár még két kört is futni. Mikor kezdem behozni a hátrányomat az előttem lévő magas focis cipellőjű fiúnál kezdem teljesen magabiztosnak érezni magam. Úgy érzem mintha csak egy helyben futnék és alattam mozogna a Föld, habár kicsit aggaszt, hogy szédültségem kezd maga alá keríteni. Lehunyom a szemem és begyorsítok. A srácot magam mögé utasítva befordulok a kanyarban. Még két hosszútáv és egy kanyar. Lehetek az első is. Elhaladok a tapsvihar mellett, hosszú ugrásszerű futásomnak köszönhetően hamar beérem a következő lányt aki hangosan fulladozva kezd el lassítani. Miután lehagyom visszatekintek rá. Piros pozsgás borítja szőke tincseivel keretezett arcát. Kék szemei elkeseredetten bámulja a földet ahogy egyre lassabban és lassabban kerül egyre hátrább. Egy pillanatra felnéz rám és szinte könyörög, hogy fussak tovább. Ahogy az előttem futó lányra pillant megértem, hogy mit akar. Nem győzhet Ő. Fejemet rákapom. Látszik, hogy ő sem bírja már túlzottan ezt a futást, de élvezi, hogy az első. Mosolyogva pillant ki a tömegre akik az Edző mellett állnak. Közben én próbálok elsurranni mellette és megszerezni az első helyet, de még mielőtt átléphettem volna azt a fehér csíkot amit ezelőtt már kétszer átugrottam, valami visszaránt. Hajam erősen meghúzódik, fejem hátravágódik, az egyensúlyomat elvesztem és mint a kis gyerekek télen a hóba a pálya narancssárga járólapjára esek.
     Az emberek óriásokként futnak el mellettem, mintha ott se lennék. Cipőik eltompult hangját épp csak egészen halkan hallom. Próbálok felkelni de nem megy. Össze-visszakapkodok  a levegőm után, de valahogy nem megy. Valami beszúr az oldalamnál, ekkor adom fel. Feljajdulok.
       Valaki mellém térdel, homályosan látom őt. Fonott szőke haja csikizi az arcom ahogy lehajol hozzám. Elkiáltja magát, de alig hallom. Oldalra billentem a fejem. Két három ember is futni kezd felém. Vállamnál fogva felemel a szőke hajú lány, fejem hátrahanyatlik, majd gondosan megpróbál felemelni, hogy minél hamarabb visszatérjek az élők világába. Egy pillanattal később két másik erős kéz is a karom köré fonódik. Megkapaszkodok a vállában. Megrázom a fejem. Mikor kinyitom a szemem az Edző meglepően éles arcával találom szembe magam. Hátrahőkölök, mikor ujjával elsimít pár tincset az arcomból.
- Semmi baja. - nyögi végül mosollyal az arcán. Arrébb sétál, majd még több arccal találom szembe magam, de főként egyet tartok furának. A pirospozsgás arcú lány ott áll két kezét csípőre téve, nagy levegőket véve pár méterre tőlünk. Fonott haja vállára esik. Nagy levegőt vesz majd eltűrve pár hajszálat az arcából elmosolyodik. Mikor ő is elmegy Egy másik szőke bozótos hajat pillantok meg. Christopher segítség nyújtóan próbál közeledni felém, karját emeli, hogy megtartsa a másik oldalam, de ekkor egy ismerős hang közbevág.
- Nem kell. Felviszem a lelátóra. - Chris arca értetlenül és mérgesen bámul segítőkezemre.
     Egy számomra eddig láthatatlan lelátó felé közeledünk a pálya egyik felén. Nem tűnik újnak, biztonságosnak meg végképp nem. Lábaimat egyre erősebben és magabiztosabban rakom egymás után. Karomat viszont még mindig a mellettem sétáló vállán tartom. Oldalunk szorosan egymáshoz simul. Keze támaszkodó csuklómat fogja, másik pedig a csípőmet, ami más esetben eléggé zavaró lenne, de most biztonságban érzem magam tőle. Nyelvem hegyén ott van a mondat, hogy "Köszönöm, innen már menni fog", de egyszerűen nem tudom kimondani. Szemem sarkából kókadt barna arcára pillantok, egyenesen előre bámul összevont szemöldökkel. Nagyon jó illata van.
     Fellépek a lelátó első lépcsőjére, majd a másodikra és a harmadikra. Nagyjából az ötödik sornál állok meg. Beljebb lépek egy párat majd leülök a rozoga padon. Sóhajtok egyet. Az egész udvart belátni, az iskola romos falaitól kezdve az öltözőkhöz kanyarodó folyosókon át az iskola udvarának egy eldugottabb sarkában megbúvó kis házig.
- Rendben leszel? - köszörüli meg a torkát amitől mélyebbnek hangzik, majd újra a régi lesz. Lehuppan mellém, könyökével a térdére támaszkodik, onnan néz vissza rám.
- Persze. - vonok vállat. Komolyan jobban vagyok nem is értem, hogy mi történt a pályán. Boom mintha nem ezt a választ várta volna, felvonja a szemöldökét majd a térdére csap mintha indulni készülne, de nem akarna.
- Boom! - szólítom meg mielőtt elindulna. Megkönnyebbülve ül vissza mellém, érdeklődve fürkész. - Beértem a célba? - kérdem aggódva a jegyem miatt és a posztom miatt. Gondolkodóan a cipőjére bámul, nem tudja mit mondjon nekem.
- Első lehettél volna. - ajkába harap - de Elisa a hajadnál fogva megakadályozta. - mutató ujjára csavar egy a párától begöndörödött tincsemet. Lesütöm a szemem. Remek. Kezdjük egyessel az évet. Hihetetlen, hogy senkit nem érdekel, hogy csak úgy hátrarántott az a cafka. Tekintetemmel ezt a bizonyos Elisat keresem aki a csoporttársaimmal egyetemben a füvön kidőlve nyújtanak. Sóhajtok. Már mindegy. Megrázom a hajam, ami az elénk vetítődő árnyékomba borzalmasan hullámosnak látszik.
- McCall! - lentről az Edző éles hangja szakítja félbe kínlódásunkat. Boom felé kapja a fejét. Bólint egyet majd megfogja a térdemet. Megremegek érintésétől. Halvány "sajnálom" mosolyt húz az arcára, majd feláll mellőlem. Rajta sokkal jobban mutat a szürke póló, háta teljes szélességét megmutatja.
- Egyébként - visszafordul amitől összerezzenve belekapok a pad szélébe, hogy tettessem valahogy, hogy eddig nem őt néztem. - jól áll neked ez a póló. - dobogni kezd erősen a szívem míg Boom nem ugrál le a lépcsőn. Karját nadrágjának zsebébe csúsztatja amint leér, mindenki felé pillant akik a pálya szélén várakoznak, mind a kilencen. Kicsit rákocog az utolsó pár méterre majd beáll ugyanabba a pózba mint a többiek.
     Mért érzem annyira különlegesnek és szeretetre méltónak ezt a srácot? Mosolyogva figyelem ahogy maga mögé utasítva a többieket az élre tör. Komoly arca minden egyes szárnyaló ugrásánál megremeg. Lassan egy fél pályányi előnye lesz a mögötte futókat nézve. Elképesztően gyors.
- De béna. - nyög fel mellettem egy már ismerős hang épp ezért meg sem lep mikor a mögöttem lévő padsor vas tartószerkezete közül húzódzkodik fel a padomra.
- Ki? - kérdezem előre felé tekintve. Habár a pályán többen is futnak valamiért csak Boomot látom.
- Hát Boom! - hadonászik a kezével. Copfba kötött haja meglibben mögötte ahogy felém fordul. Erőltetett meglepődés ül ki az arcára. - Ilyen esélyt elhalasztani... - dünnyögi. Megforgatja a szemeit és ő is célba veszi őt szemeivel. Esély? Miféle esély? Ajkamba harapok. Nem igazán tudok mit válaszolni Lana meglepő tényére.
- Mi csak barátok vagyunk. - kuncogok és értetlenül mosolyogva passogok a mellettem ülőre.
- Azt hiszed? - ádáz mosolya végig az arcán pihen. Felvonja a szemöldökét. Boom újra érdekesebbnek tűnik számára. Szemem sarkából én is figyelem, ahogy lelassít és könnyedén lép át a célon győzedelmesen felemelt karokkal, majd összeesik. Hatalmas szemekkel kapom a fejem felé. Erősen megkapaszkodok a pad roskadó fájában. - Csak pihen. - nevet Lana aki mókásnak találja mennyire megijedtem, hogy valami baja esett.
     Előregörnyedve térdemre támaszkodok. Fejemben cikáznak a gondolatok és ez alól még barátnőm sem tud kiugrasztani. Lábfejemet ide oda mozgatom, ami hangos reccsenő hangokat vált ki a lábam alatt lévő járólapból. Erősen előrekoncentrálok. A fiúk és a lányok külön válnak. A lányok az Edzőtől egy távolabbi homokos pályára mennek. Ha nem álltak volna meg ott, akkor fel sem tűnik, hogy az egy röplabda pálya. Sokkal inkább tűnik egy gyerek homokozónak, vagy egy olyan kis területnek ami mintha a régi időkből fenn maradt tengerpartról származna. A fiúk viszont kettesével beosztva egymással szembe álltak. Fogalmam sem volt, hogy ezt minek hívják. A rugbyhez tudnám hasonlítani, de itt nem volt labda. Mindenki elhelyezkedett az ellenfelével szemben. Ki-ki párja eléggé igazságtalanul lett megválasztva.
     Szememmel végig futottam az összes emberen míg ki nem szúrtam hóbortos arcát ahogy épp próbál felkészülni valami csatához hasonlóhoz. Beletűr dús fekete hajába, orrát felemeli majd nagy levegőt vesz.
- Hoppá. - most először hallok ijedtséget Lana hangjában. Felé kapom a fejem.
- Mi van?
- Chris és Boom egymás ellen mennek...? - kissé félve ejtette ki a szavakat. Összevonom a szemöldökömet. Eszembe jut az a szünet mikor ők ketten majdnem egymásnak ugrottak a szekrényeknél, és mindkettőjük olyan furán viselkedett velem. A szívverésem megugrik, előrébb dőlök nem mintha ezzel jobban látnám őket. Talán nem volt valami jó ötlet őket egymás mellé beosztani. Chris összecsapja a tenyerét. Haja csak úgy világít a szürke napfényben. Úgy tűnik ő nagyon is örül, hogy ez így alakult.
     Edző sípol egyet mire a párok egymásnak ugranak. 

2014. augusztus 5., kedd

6. Fejezet


"Rossz ember. Szánalmas parazita az ilyen. Elkerülendő"

 
Prayer in C
   Elpilledten hajtom a fejem egy újabb ismeretlen padra. Táskámat hanyagul levágom magam mellé, zip-zárja hangosan csattan ahogy asztalom fém lábaihoz ér. Az éles hang mintha éket akarna verni a fejembe. Rosszabbul érzem magam, mintha másnapos lennnék. Forog velem a világ, szemeim alatt hatalmas karikák sorra gyülekeznek, pedig azon kívül, hogy sokáig fenn maradtam semmi nem történt. A gomba-óra vége körülbelül 10 órakor végződött és miután hazaértem csak álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Szerencsémre nagymamám semmit nem vett észre ellógásomból, illetve büntetésem letöltéséből. Csak belépkedtem hozzá a nappaliba és szóltam neki, hogy ideje áttelepülnie kényelmes szobájába. Egy halvány mosolyon kívül más választ nem kaptam, de nem is vártam. Próbáltam úgy tenni mintha mindaddig a szobámban lettem volna.  Ami sikerült is.
     Most viszont szenvedhetem az előző napi álmatlanságom kínzó jeleit. Homályosan látok. Az egyébként élénk színek mint például Lana ragyogó arany haja most szürkének tűnik. Épp csak kilátszok karomba eresztett fejemmel, de nem is nagyon akarok előbukkanni.
- Nem vagy túl fitt. - jegyzi meg kedvesen az előttem ülő lány aki óvatosan teszi le a táskáját a saját padjára. Nyögök egyet. Nehézkesen felülök, hajamat elfújom az arcomból. Visszakönyökölök az asztalomra majd gúnyos mosollyal kezdem méregetni Lanát.
- Látom valaki kialudta magát. - hangomban a gúnyos nevetés és a szimpla közlés egyaránt helyet kap. Lana megvillogtatja fogait.
     Megrázza göndör fürtjeit, majd hátradobja őket. Így már sokkal könnyebb látnom fénylő arcát, mintha már órák óta fent lenne, semmi fekete csík a szeme alatt vagy egy rosszul elkent rúzs. Az arcán tökéletes bőrszínéhez illő púder pihen elszórva, szemei csillognak, ahogy kipakolja barna táskájából a könyveit. Hirtelen féltékeny leszek szépségére, attól függetlenül, hogy mennyivel fiatalabb nálam.
     - Micsoda izmos karok. - hirtelen ugraszt ki egy számomra ismeretlen hang a gondolataimból. Hosszú ujjak futnak végig a vállamon, óvatosan pillantok felé. Arcán teljesen elterül csík mosolya. Kis szemei bár közel ülnek, jobban ragyognak mint a felkelő Nap. A sárga és a barna összes keverék színe megtalálható íriszében. Elválnak ajkaim mikor közelebb hajol és két fonata teljesen az arcom mellett landol. - Szép kis bunyót vágtál le tegnap. - jegyzi meg hosszan elnyújtva a betűket miközben Lana mellé áll, fenekével pedig arrébb tolja, hogy leülhessen mellé a székre. Hatalmas szemekkel nézek feléjük. Nem tudom mit kéne most szólnom. Köszönöm?! merül fel a fejemben, de azt aztán rögtön elvetem, mert hülyeségnek tűnik.
- Gondoltam elkell neki a segítség. - állammal Lana felé bökök aki hisztizve néz visszza rám, amolyan "ezt most mért kellett?" fejjel. Az ismeretlen lány egy kissé ádáz pillantást vet a mellette ülő lányra. Fonatai ugrálni kezdenek mikor felém fordul.
- Mindig is tudtam, hogy nem bír el vele. - mosolyog bájosan, ami engem a New Yorki iskolám diákjainak arcára emlékeztet. Míg szemezünk egymással hirtelen megrázza a fejét majd felém nyújtja kezét. - Susanne Hothrodt.
- Grace Morrison.
- Hívj inkább Sue-nak. - jegyzi meg még így utólag mikor felkel Lana mellől. Biccentek egyet és mosollyal figyelem ahogy elsétál a lány asztala előtt, ujját végig húzza a szálkás fán.
     - Aranyos lány. - motyogom orrom alatt. Szememmel követem egészen a padjáig, ahol átdobja a lábait a székén és fordítva huppan le rá, hogy hátrafordulhasson egy rövidre vágott fekete hajú lányhoz.
- Egyáltalán nem. - vág közbe Lana. Kezét szája elé húzza, mintha nem akarná, hogy más lássa amit mondd. - Sokak szerint teljesen bolond. - szemeit hirtelen rám veti anélkül, hogy arca rándulna egy picit is. Nyelek egyet míg végig nézek az előttem ülőn. Nem akarnék kegyetlenül őszinte lenni vele, de ő sem az akinek a gondolatai a normális dolgok körül keringenek. Viszont egyelőre Lana az aki a legkedvesebb volt velem és akiben a legjobban bízhatok, de Sue is rendesnek mondható. Kezdem úgy érezni, hogy lassan beilleszkedek ebbe a környezetbe.
   

     Nagy lendülettel kutakodok a szekrényembe. Most először kell az emeletre - a tetőtérbe - mennem és nem szívesen késnék el pont így az első alkalommal. Könyveim egyszerűen nem akarrnak a kezem ügyébe akadni, márpedig a Fiatal Európa atlaszom egyszerűen elmaradhatatlan - legalább is Lana szerint. Fejemet az ajtómnak ütöm.
     A szomszéd szekrény ajtaja díszesen van felaggatva különböző szürke szalagokkal. Jártam már egy párszor itt a szekrényeknél, de sosem láttam még a szomszédaimat. Márpedig a mellettem lévő csinos szekrény tulajdonosát egészen le tudnám írni. Hosszú fekete hajú lány, bőre egészen fehér - mint, mikor hajnalban a Holdat fényes ezüst színű fény övezi - , nem túl magas talán egy fél fejjel magasabb nálam. Hümmögök egyet. Hiába képzelem el őt, valószínűleg teljesen máshogy néz ki.
     Visszafordulok a saját jellegtelen szekrényem felé. Semmi stílus, semmi szín. Egy egyyszerű fém doboz van előttem. Idegesen rácsapom az ajtót. Félő, hogy büntetést kapok - megint - amiért nem találtam meg a könyvet, de inkább megszenvedek még egy gomba vadászatot mint, hogy ebben a feketelyukban kutakodjak.
     Vászon táskámat felkapom a földről, lábam majdnem megcsúszik mikor elindulok. Körül nézek, hogy valaki láthatta-e. Szégyenlősen pillantok le mikor meglátom pár méterre arrébb osztálytársamat, aki halvány mosollyal figyel engem és valószínűleg jót mulat ügyetlenségemen. Megemberelem magam. Felemelem a fejem majd ügyet sem vetve Chris-re elindulok abba az irányba amerre éppen tartani akartam. Elég feltűnően próbálom megjátszani magam, de épphogy befordulok a szekrény sor sarkán mintha villámcsapás érne. Szememet egy pillanatra behunyom és mikor kinyitom előttem mintha ezernyi lap próbálna egymással harcolni, hogy a levegőben maradjanak.
- Basszameg. - káromkodik erősen. Oldalra billentem a fejem, hogy a sok könyv borító és lap között ellássak ezek tulajdonosáig, aki akkor már a földre is borul. Hegyes orra egészen a földig lóg most, ami engem is elszomorít. A lap felhő elszáll, minden a földre hull és akkor már csak én állok ott szerencsétlenül  előtte ahelyett, hogy segítenék.
     Hirtelen leguggolok, hajam tőlem lemaradva csapódik a hátamra.
- Ne haragudj. - ajkaimat beszívom ahogy hajam mögül rápillantok. Sosem láttam még ijen idegesnek - nem mintha olyan gyakran találkoztunk volna. Pár lapot sorba a tenyerembe rakosgatok, de mikor megpillaantom az egyiknek az alján a 32-es számot megtorpanok. Basszus, ezek sorban voltak? Boom nagyot sóhajt. Kezét a combjaira csapja majd mosolyogva rám néz. Nem merek felnézni. Próbálok arra koncentrálni, hogy minden lap a helyén legyen ha már összekutyultam.
- Ezt te direkt csinálod. - kuncog. Hangja cseng az egész hatalmas teremben. Már muszáj felemelnem a fejem, nem hagyhatom ezt csak így.
- Mégis mit? - értetlen arcom számára csak még szórakoztatóbb.
- Van valami kis kütyüd, amivel folyton megtalálsz? - farmer ingemet játékosan meglibbenti, mintha tényleg valami nyomleolvasót rejtegetnéd. Felvonom a szemöldököm. Tudom, hogy csak viccel, de mégis bánt, hogy úgy tesz mintha erről én tehetnék.
- Bocsánat. - mondom sértődötten. Az eddig összerakosgatott papírokat magam mellé rakom és térdemre támaszkodva felállok. - Majd igyekszem elkerülni téged. - szemeimet megforgatom. Egyáltalán nem gondolom komolyan. Sőt. Talán ő az egyetlen ebben az iskolában akit nem akarok elkerülni.
- Ezt azért nem mondtam. - javít ki. Egy laza mozdulattal felkel a koszos padló mocsaras lábnyomainak mezejéből. Féloldalas mosooly csúszik esetlen és nyúzott arcára. - Tetszenek az ilyen villám találkozások. - meglep ez a kifejezés amit mintha ő se értene. Megrázza magát.
     Lehajol pár kósza lapért, amik a szekrénysor felé úsztak a reggeli hideg levegőben ami a teremben lévő nyitott ablakoknak köszönhető. Figyelem mozdulatait míg egy erősnek tűnő bakancs meg nem akadályozza abban, hogy az utolsó lapot felvegye. Boom mintha egyből felismerné a cipőt. Felkapja a fejét és ijedten néz végig Christopheren, aki rám pillant majd oldalra billenti a fejét.

"Rossz ember. Szánalmas parazita az ilyen. Elkerülendő"
     Megugrok a fejemben hallott suttogástól. Ismerős a hangszín, de nem tudnám megállapítani, hogy ki a tulajdonos. Megfordulok, de mögöttem csak az udvarra nyíló hatalmas ablak van, senki más nincs a közelben csak mi hárman. Ajkaim elválnak és értetlenül nézek körbe. Mintha valami mágnes vonzana Christopher szemeihez, amik ugyanolyan riadtak mint az enyémek. Ő is hallotta?
     - Tetszik a topánkád, Jones. - köztünk lévő szemkontaktust Boom szakítja meg aki vakmerően közel hajol a szőke hajú fiúhoz majd kirántja talpa alól azt ami az övé. - Remélem a pályán is ezt fogod hordani. - mosolyog kedvesen majd hátat fordít neki, egy pillanatra meglepődik, hogy még mindig ott állok. Bájosan rám mosolyog. - Örülök, szerencsétlen kis találkozásunknak. - szavai meglágyítanak és el iss felejtem azt a rejtélyes hangot a fejemben.
- Hát még én. - nevetek majd megpöckölöm könyveit.
- Vigyázz magadra. - súgja halkabban majd elmosolyodik. Bólintok egyet majd ajkamba harapva figyelem ahogy folytatja az útját az eredeti irányba.
     Ebben az utolsó mondatában több szeretet és odaadás volt mint az összes emberben az iskolában összesen. Elkapom egy pillantását mikor pár sorral arrébb befordul. Habár csak pár másodpercig tartott, pont ugyanolyan örökkévalóságnak tűnt mint az első találkozásunkkor. Arcomra akaratlanul is mosoly csúszik és azt hiszem kábulatba esek egy pár másodpercig míg egy erős kar meg nem ragad.
     - Óránk van. - dörmögi Chris miközben menetirányba fordít. Meglepett pillantásokat intézek felé. Szívesen visszaszóltam volna  valamit, amivel ráébredne, hogy nem ő itt a főnök. De igaza van, másodpercek kérdése és a csengő meg fog szólalni. Pár lépéssel Chris mögött sétálok. Követem merre megy, mintha valami tanítóként vezetne végig a suliban, annak ellenére, hogy egy szót sem szól hozzám. Mikor a keleti szárny felé sétálunk a vékonyka folyosón a legfelső emeleten az ablakok csak négy méteres közönként jönnek egymás után. Chris széles vállait és hátát minden ablakban megvilágítja a Nap, mintha arany por övezné őt körül mikor fény éri. Tény, hogy fáradt vagyok, de félek, hogy már hallucinálni is fogok.
   

     Bizonytalanul cipelem a hátamon azt a vászontornazsákot amit szintén nehéz  volt előkeresnem a következő szünetben. A suli griffines címerével megáldott zsákja semmiben nem különbözött a többitől. Szürke, madzaggal átfűzött papírvékony táska. de ami a legrosszabb, hogy úgy éreztem mindenki büszkébben és csinosabban tudja hordani a hátán mint én.
- Szét vagy csúszva G. - csak szeme sarkából pillant rám Lana. Csuklójáról egy vékony hajgumit görget le. Göndör haját megzabolázva egy vastag csomóba fogja őket majd ráköti a gumit. Csuklója olyan gyorsan mozog, hogy pillanatok alatt már csak azt veszem észre, hogy haja meg meg libben miközben az öltöző felé tartunk. Válaszolni nem tudok neki.
     Egy hosszú csőszerű folyosó vezet az öltözőnek kinevezett teremig, amihez közeledve egyre zajosabb lesz minden. Ismeretlen hangok, nevetések, lányos kacajok ütik meg a fülem. Biztos nem az osztálytársaim, hisz azok mindig csendben vannak, vagy egymás között sugdolóznak.
- Ezek kik? - megállok az ÖLTÖZŐ feliratú ajtó előtt. Lana pár lépéssel előttem van, ő nem állt meg ott ahol én.
- Csak gyere. - mutató ujjával hívogatóan csalogat miközben megy tovább az egyre szűkülő folyosón. A falak kopottak, talán évek óta nem volt festve. Az ablakok mellett hosszú vízfoltok nyúlnak a padlóig. Nem a legjobb a szigetelés. Nem mintha meg kéne , hogy lepjen. Az iskola csaknem szétesik.
    Lana a fal felé fordul, az egyik pillanatban látom aztán egyszer csak eltűnik. Lépteim gyorsabbá válnak mikor kíváncsiságom eluralkodik rajtam. Megállok ott ahol Lana a falba bújva elbújt. Egy vékony rés van a két fal között épp a sarkon.
- Lana? - közelebb hajolok a sötétséget árasztó lyukhoz. Karjaimat szorosan a falon tartom, mikor kidugja a fejét.
- Gyere már, te lüke. - neveti el magát és ingemnél fogva beránt a lyukba. Karomat kicsit megkarcolja a fal érdes széle, amitől feljajdulok, de a szőke hajú lány nem nagyon foglalkozik vele. Egy darabig csak heringként nyomorgunk a még folyosónak sem mondható falak között míg ki nem csusszanunk valami kellemesebb helyre. A szememnek meg kell szoknia az éles fényt. Valahol a tetőtérben köthettünk ki, mindenhol hatalmas ablakok, a falak barackvirág színben árasztják a meleget az ősz kegyetlen idejéhez képest. Ez a hely alig pár méteres mégis kényelmesen elférünk egymás mellett. - Öltözz! - utasít táskám felé bökve. Ő egyből megfogja virágos pólójának alját, keresztbeteszi  karjait majd fején keresztül lerántja magáról. Akaratlanul is felsőtestére téved a szemem. Nem csak arcán, de testén is látszik mennyire gyerek még. Vállai egészen közel vannak egymáshoz, nagyon vékony, de még csak egy kis izom se látszik meg se a hasán, se a karjain.  - Gyerünk! - arcába omlik copfba kötött haja miközben cipőjét húzza le a lábáról.
     Óvatosan lopózunk oda a többi lányhoz, akiket már teljes biztonsággal mondhatom, hogy az osztálytársaim, de egyik sem szól két szót sem. Mind csendben van. Kizárt, hogy ők nevettek volna ennyire az előbb. Lana oldalba bök majd mikor rá figyelek állával az előttem álló hatalmas tanárra pillantok és egy pillanatra eláll a lélegzetem. Szemüvegén megcsillan a fény, ami csak még kísértetiesebbé teszi őt. Majdnem csak félrelök azon a vékonyka folyosón ami az öltöző felé vezet.
- Kifelé, srácok! - hangja nagyon mély, mélyebb mint gondoltam. Miközben mi elindulunk kifelé rájövök, hogy nem is igazán hozzánk szólt. Hanem azokhoz akik az öltözőben vannak.
     Megcsapja a lábamat a hideg és az egyenpólónk alá is befúj az őszi szél. Nem gondoltam volna, hogy a tanár halál komolyan mondja a kifelé kifejezést. Feltételeztem, hogy ez egy másik terembe száműz minket ehelyett a tömeg az udvarra lökött mindenkit.
- Gyűlölöm a tesi órákat ezzel a majommal. - jegyzi meg remegő fogakkal Lana aki azt se tudja, hogy mijét simogassa, hogy ne fázzon. Én viszonylag mozdulatlan maradok annak ellenére, hogy általában én vagyok az otthon aki először mondja, hogy kapcsoljuk be a fűtést. Gondolatmenetemet az állítólagos tanár szakítja meg aki még egy tucat  lányt és két tucat fiút hoz maga után. Kerek szemekkel figyelem ahogy az emberek tódulnak ki az ajtón és mindegyiküket jól szemügyre vehetem azon a pár lépcsőfokon míg leérnek mellénk. Én oldalt állok, így még csak észre sem vehet a tanár, ez régi szokás nálam. New Yorkban mindig én voltam a kísérleti nyúl, aki mindig bemutatta a gyakorlatokat.
     Meglepődöm mikor meglátom Boom álmoska fejét ahogy lepattog a lépcsőn. Ekkor ugrott be az a kép mikor Lana megemlíti, hogy van amikor együtt van óránk. Elmosolyodom, akaratlanul is megindulok az irányába, de akkor valami erős kéz a hátamra csapódik.
- Jó reggelt kölykök! - szól büszkén a hátam mögül a tanár úr aki tenyerét a vállamra csúsztatja így még esélyem sincs menekülni. Megrémiszt ahogy szembe kerülök azzal a rengeteg szürke pólóval amiknek tulajdonosai ugyanolyan kifejezéstellen arccal bámulnak vissza rám. A szívem zakatol. Nem lehet, hogy itt is az legyen mint régen.
- Jó reggelt, edző! - harsogják az előttem lévők, ki gúnyos hanglejtéssel, ki fáradtan. Ekkor egy ismerős hangot vélek felfedezni nem is olyan messze tőlem. Felvont szemöldökkel pislog felém, ő sem nagyon értheti mit keresek itt.
     A tanár elengedi a vállam, de mintha csak az tartott volna majdnem elesek. Egy erős ütéssel segít vissza a normális kerékvágásba amitől visszaugrándozok Lana mellé.
- Idióta. - nevet a mellettem lévő lány aki mulatságosnak tartja, ahogy elkapott az edző. Sóhajtok egyet és lelkileg felkészülök arra amit ezen az órán át kell majd élnem. 

2014. július 29., kedd

5. Fejezet


"Kirázott a hideg. Azt hittem te is érzed."
 
Why'd you only call
   Könnyedén rúgom be az ajtót. Ideges vagyok, valahogy ki kell fejezzem. Szerencsémre nagymamám valószínűleg a nappaliban tartózkodik ami a konyhán túl van és nem hallja morgolódásomat. Táskámat erőteljesen vágom le a lépcsőre majd nagyot sóhajtok. Nézem egy pár pillanatig a szétszóródott füzeteket a földön, majd lassan és szépen leveszem magamról vászon kabátomat, ami túl melegnek bizonyult - idebent egészen meleg levegő járja át a testemet. Feldobom a fogasra, ezúttal nem esik le róla. Felgyűröm a pulcsim ujját a könyökömig, ahogy mindig szoktam, majd zsebre dugva kezeimet elindulok a konyhába.
     Miközben próbálok nem leverve mindent a polcról, levenni egy bögrét azon gondolkozok, hogy vajon Boom miért is tette azt amit tett. Ahogy ott állunk Mrs. Lolly előtt. Haja teljesen a feje búbjára van felkötve, mint egy általános iskolásnak mégis olyan kemény bölcsességet árasztott magából ami már ijesztő volt. Kezében egy dossziéval igyekezett volna fel azon a lépcsőn, amin mi éppen lefelé tartottunk.
- Hát maguk? - kérdezte az órájára pillantva. Szemem sarkából a mellettem álló fiúra pillantottam, aki csak kocogott tovább vállat vonva. A tanár nő nem is törődött vele, inkább rám emelte a tekintetét. - Azt hiszem önnek már rég az óráján kéne lennie. - jegyezte meg gúnyosan. Nyeltem egy nagyot. Egy tincset a fülem mögé tűrtem, sóhajtottam, hogy szólásra nyissam a szám.
- Az orvosi szobába kellett mennem, mert volt egy kis baleset...
- Tudok a maga kis balesetéről. - oldalra húzta a száját, mint aki igen szórakoztatónak találja ezt. Habár ő a tanár, modortalannak találtam, hogy így a szavamba vág mielőtt bármit is megmagyarázhatnék. A szívem egyre gyorsabban vert Mrs. Lolly fenyegető pillantásaitól - Tudja maga hány óra? - pillanatnyi hatásszünetet tart mielőtt rávágja: - Már fél négy ! - orrát felszegte. Halvány mosoly terült el arcán mikor látja a felismerést az arcomon. Majdnem négy órát hagytam ki. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig voltam odafenn. - Gondolom tudja, hogy ez büntetéssel jár. - szemüvegét közelebb tolta a szemeihez, egyszerű mozdulattal került ki engem és ment tovább a széles lépcsőn felfelé. Kétségbeesett tekintettel bámultam utána. Szemöldökömet összevontam. Legszívesebben átkot szórtam volna rá. Mégis, hogy mentem volna órára, ha nem is voltam magamnál?!
- Tanárnő! - valaki a hátam mögött rekedtes hangon szólt közbe. - Miattam késett el az óráról. - a felettünk álló visszapillantott ránk. Olyan ti szánalmas kölykök nézéssel elmosolyodott.
- Lényegtelen. - legyintett egyet a levegőbe - Boomer, magát és az újoncot is szívesen várja a biológia felkészítőjén Miss Thunbolt. - hirtelen a vállamon egy égetően vékony ujjat éreztem meg.
- Ez nem büntetés! - mosolygott az arcom mellett egy kissé ráncos szemüveges arc - Jól fogunk szórakozni a gombák csodálatos világában. - szólt - feltételezésemül - Miss Thunbolt. - Este nyolckor itt legyetek . - megveregette a vállam, majd elvágtatva közöttünk a tanárnő után sietett. Leesett állal bámultam utánuk. Este nyolc? Büntetés? Gombák? Még sosem kerültem büntetésbe, ilyenért meg főleg nem. New Yorkban minden tanár sokkal megértőbb volt. Oldalra pillantottam. Boom oldalra húzta a száját, szemöldökét az égbe emelte
- Este találkozunk.
      Sóhajtok. Szánalmas, hogy őt is belekevertem ebbe az egészbe. Mégis mért kellett közbeszólnia? Ő teljesen ártatlanul elsétálhatott volna. Tulajdonképpen a történteket sem értem. Már büntetésbe kerülnék a második napomon?
     Lassan, kezemben a forró, gőzölgő bögrével átsétálok a konyha négyzetes kövein. Zoknim néhol meg-megcsúszik, de visszanyerem az egyensúlyom. A nappaliba aligha van némi fény, ami a Tv-ből árad. A redőnyök lehúzva, minden fényforrás teljesen elzárva, nem mintha odakint annyira sütne a Nap.
- Angyalom! - megugrok mikor nagymamám megmoccan tökéletesen mellettem a fotelben és egyből a lábam után nyúl. Kifújom a levegőt, amit eddig észre sem vettem, hogy bent tartottam, a sötéttől való félelmemben. Lehajolok, óvatosan tartva a teámat, hogy puszit adhassak nagymamám arcára, tartva ezzel a családunkban halványan csordogáló francia vérünk vonalát. - Nem sietted el a dolgot. - jegyzi meg szórakozottan, míg felnyomja magát a fotel karfája segítségével. Ha tudná, hogy még vissza is kell mennem...
     - Van valami érdekes műsor? - kérdem halkan, hogy ne harsogjam túl a Tv zaját. Nagymamám mosollyal az arcán megrázza a fejét, majd a derekamba kapaszkodik, hogy erőhöz nyerjen. Ujjaimat majdnem leégetve a forró teámmal segítek megtalálni neki az egyensúlyát, amit ő egy biccentéssel köszön.
- Ma beszéltem az édesanyáddal. - a mondat végét erősen kiemeli a többi közül, hogy jól érzékeltesse velem mondandója súlyát. Szemeim elkerekednek. A nappali nyitott ajtajának falára dőlök. Karjaimat keresztbe teszem, közben figyelek a bögrémre. Mamám minden léptét nézem, gyengén mozog, de korához képest még gyorsan.
- Mondott valamit? - kérdezem félénken az előttem gomolygó gőz mögé bújva.
- Nem. - határozottan válaszol. Egy átlátszó, vastag pohárért nyúl ami a pulton elérhető távolságban van - Nem sokat beszéltünk. Csak elmondta, hogy vele minden rendben van, de a tárgyalások még nem fejeződtek be. - kiráz a hideg. Mély levegőt veszek. Hát ez remek. Fejemben újra minden Lou körül forog, pedig reméltem, hogy azzal, hogy ideküldtek mindenen túlléphetek. - Úgy látszik, még nincs vége a dolognak. - jegyzi meg halkan. Fura az ő szájából ezeket hallani. Mióta ideértem vállamon a gondokkal és a azokkal a hatalmas szekrény méretű baljós dolgokkal a hátam mögött, ő egy szót sem kérdezett efelől annak ellenére, hogy biztos vagyok benne, őt is érdekli mi történt Lou-val. Halványan elmosolyodok, majd hogy megszakítsam a beszélgetést hátat fordítva lehuppanok a fotelbe.


     Lassan nyitom fel a pilláimat, óvatosan mamámra nézek aki a másik fotelben elpilledve dönti hátra fejét, haját puha párnaként használva. Gyorsan kell eltűnnöm. Habár egy kicsit én is aludtam magamhoz hűen fitten pattanok fel és halkan osonok ki a konyhába, hogy onnan a vékony folyosóra majd fel a lépcsőn, a szobámba juthassak. A rendesnek egyáltalán nem mondható helység tökéletesen tükrözi a lelkiállapotomat és magamat. Zavaros vagyok, feldúlt és kiszámíthatatlan.
    Apró léptekkel csoszogok el a szekrényemig, ami düledezve tárul ki előttem. Ajkamba harapva pipiskedek, hogy a polc tetejére lássak. Felcsillan a szemem mikor a sok farmer és mintás cicanadrágok mellett rátalálok az egyik kedvenc fekete farmeremre. Nem törődve azzal, hogy a többit lerántom, kiveszem és gyors mozdulatokkal magamra kapom. A felsők között nem sokat kell válogatnom, hisz fő az, hogy meleg legyen, így egy sötét bordó pulcsit választok ki a sok közül.
     Nincs sok időm csinosítani magamon, így is későn ébredtem fel abból az állapotból ami nagymamámat még mindig átjárja. Tükörképem fáradtan pislog vissza rám. Szemeim egész sötét karikákat vetnek az arcomra, az ajkaim egészen kókadtak, a felette lévő seb pedig csak még csúnyább lett a sebtapasz takarásának ellenére is és a bőröm sem a legápoltabb, de miután egy pillantást vetek a fekete díszes tartóban álló órára elszörnyedve futok el önmagamtól.
     Jogosan tehetnénk fel a kérdést, mégis mért nem tudtam elmondani neki, hogy büntetésbe kerültem és vissza kell mennem. Egyszerűen nem ment. Mindenki annyira bízik bennem, hogy végre sikerül beilleszkednem a történtek után és, hogy mindenki elfelejtheti a New Yorkban történteket és végül Lou-t is. Nem okozhatok csalódást egy ilyennel, ezzel mamám bizalmi köréből is könnyű mozdulattal kerülnék ki.
     Kabátom alá a szél gyakran bebújok amitől kiráz a hideg miután egy pár lépést teszek az ajtótól távolabb. Az idő ugyanolyan kegyetlennek ígérkezik mint az előző napok folyamán bármikor. Azt hiszem már a Holdnak is fent kéne lennie, ehelyett csak az utcai lámpák fénye ad világosságot, így ezt az utat követem.
    Kék köd kezd rászállni a szürke betonútra ami összeolvasztja a járdát előttem. A színek teljesen elvesztek, csak a fekete sötétebbnél sötétebb árnyékai jelennek meg előttem. Már egy párszor megjártam az iskola felé, de még mindig rettegek; mi van ha eltévedek?
     Jólesően sóhajtok fel mikor az iskola mintás kapuja magasan legalább egy méterrel felettem követni kezd engem és egészen elvezet a kapuig, aminek csak az egyik szárnya van nyitva. Úgy érzem magam mint egy betolakodó, mikor elsuhanok a szobrok mellett, amik most nem is törődnek velem. Csak egészen az épület bejáratánál pislákol egy kis ketrecbe zárt lámpa. Felrohanok azon a pár lépcsőn, míg odaérek, szinte vágyakozok, hogy magaménak mondhassam az ajtó nagy keretéről lelógó fényt. Úgy érzem, nem lesz ennél nagyobb, sárgább és élesebb fény odabent. Erőt kell vegyek magamon, hogy bemenjek.
     - Jó estét! - megugrok miután a nehezen és nyikorogva kinyíló ajtó mögül a portás mosolyog rám szívélyesen. Fogalmam sincs mit keres itt ilyen későn teljes munkaruhájába öltözve és egy zseblámpával a kezében, de örülök, hogy legalább ő a segítségemre van. - Miben segíthetek? - vártam már a kérdést.
- A büntetésre jöttem. - saját számból furcsábbnak hangzott mint azt gondoltam és a kopaszodó úr szemöldöke is megugrott szavaim hallatán. Biccent egyet, állával pedig a lépcső felé mutat.
- Ha felér az első emeletre pontosan arra menjen amerre a fényt látja, ne menjen feljebb. - hangja kedvesen cseng mégis olyan csalódottan. Talán ő sem nézte volna ki belőle.
- Köszönöm . - félénken szólok, de olyan hangosnak tűnt ebben az ütött kopott kő barlangban mintha ordított volna. Nem foglalkozott tovább velem. Zseblámpájával a lépcső felé irányított, minél hamarabb le akar rázni (?).
     Ujjaimmal tájékozódom a falat súrolva. Körülnézek az első emeleten, de semmi fényt nem látok. Átvert volna az egyik legkedvesebbnek tűnő fickó az egész iskolában?
- Hölgyem! - egy vékony éles hang simít végig a nyakamon érdes ujjaival. Lassan fordulok felé csípőből. Kedves mosolyával a jobboldali folyosó felé invesztál. - Nagyon jó helyen jár. - miközben az egyik terem felé lökdös tekintetemmel az arcát figyelem, amit a sötétben ki tudok szűrni belőle. Ismerős. Ő lehet az akit én keresek? Miss Thunbolt.
     A sötétben rózsaszínnek tűnő újonnan felszerelt ajtót nyit ki előttem, odabentről sem szűrődik ki több fény csupán csak annyi amennyi a vetítőgépből származik. Hatalmas szemekkel bámulok arra a rengeteg székre ami előttem van, azt sem tudom merre induljak el. Miután a tanárnő kitér mögülem és elindul a terem másik végébe, ahol a fények a falnak csapódnak, nekem akad időm, hogy jobban körülnézzek a teremben. Csupán csak két széken ülnek, ami egyáltalán nem meglepő azok után, hogy hallottuk; a gombák csodálatos élete lesz a fő téma. Egy ismerősnek nem igen mondható alak ült a vetítőgép előtt, haja épphogy belelógott a fénybe, de ez őt nem zavarta. Miközben közelítetek az első sorokhoz visszanézek rá. Szőke göndör haja a fényben fehérnek tűnik. Unott szemekkel és karba tett kezekkel  pislog előre. Arca árnyékba borul, de biztos vagyok benne, hogy valahonnan ismerős.
     Hirtelen pisszegésre leszek figyelmes mikor magam mellett Egy alacsonyabb lány majdnem a szék alá bújva próbál kényelmesen elhelyezkedni. Elmosolyodom. Örülök, hogy legalább ő itt van.
- Bajba kerültünk, nemde? - jegyzi meg régi módi szavakkal miközben hangosan arrébb ugrik, hogy le tudjak ülni. Szőke haja meglobban előttem ahogy felém fordul. Megkapaszkodik a székben, sötétnek látszó szemeit nem teljesen látom, de biztos vagyok benne, hogy engem néz.
- Mondhatjuk. - vallom be, bár nem tudom minek, hisz Lana miatt történt az egész.
- Meg tudtam volna védeni magam. - mutató ujjával a mellkasomra bök majd morcosan Miss Thunbolt felé fordul aki akaratlanul is de nevetségesen néz ki az asztalára kipakolt gombák között.
- Meg kéne köszönnöd! - emelem fel a hangom - Miattad ide kerültem. - mormogom az orrom alatt a második mondatot. Habár Mrs. Lolly nem mondta ki konkrétan, de a késés miatt kerültem ide, de Lana jobb ha úgy tudja miatta vagyok itt.
- Szép kis seb. - kuncog halkan miközben arcomat a fény felé fordítja. Elkapom a fejem, mintha megsértődnék, de némiképp büszke is vagyok rá. - Jó sajnálom! De tényleg meg tudtam volna oldani azt a Debellát. - mókásan utánozza támadójának alakját amitől akaratlanul is el kell mosolyodnom.
- Mi baja van veled? - kérdezősködni kezdek, mire az ő arca elkomorodik. Nyel egyet majd mosolyogva áttér más témába
- Jó sokáig voltál az orvosiba, azt hittük egy idő után azért visszajössz. - lazán hátraveti magát a székben, lábait az előtte lévő székre pakolja. Hümmögök egyet a levegőbe. Erről újból egy csomó kérdés jut eszembe, amik lassan egyesével bukkannak fel belőlem.
- Hogy jutottam el az orvosiig? - rázom meg a fejem. Ujjaimat ropogtatni kezdem. Zavar, hogy semmire nem emlékszem arról a néhány óráról. Lana megfogta széke háttámláját és hátrafordult. Követem tekintetét amik a hátul ülő fiúhoz vezetnek akinek az arca kezd egyre jobban kirajzolódni
- A mi hős Chris-ünk! - Lana diadalittasan és hangosan zengett a teremben, amitől még mielőtt a fiú ránk/rám figyelhetett volna én előre fordultam.
     Miss Thunbolt össze csapja a tenyerét amitől mintha mindenki megijedt volna. Széles mosoly terül el az arcán, szemüvege megcsillan a fénybe. Suttog valamit - valószínűleg csak magában - majd megkezdi az érdekfeszítőnek tűnő előadást.
     Lana előredőlve combján könyököl és erősen koncentrál, hogy szemeit nyitva tartsa ( annak ellenére, hogy még csak 3 perc telt el az óra kezdete óta). Hangosan felsóhajtok mikor a tanárnő felemeli az első gomba rekonstrukciót és bőszen csodálni kezdi. Lassan pislogok. Igyekszem lekötni magam annak ellenére, hogy megfogadtam, figyelni fogok.
     Nyakamat hátradöntöm, óvatosan hátranézek. Christopher ugyanolyan unottan bámulja a tanárnőt, mint barátnőm. Rágózik. Mindig is helyesnek tartottam, hogyha egy fiú rágózik. Ilyenkor az állkapcsa megfeszül, majd ellazul mintha ideges lenne majd lenyugodna. És ez rajta még jobban látszott. Annyira lazának tűnt tőle... vagy csak a fáradtság űz velem csúf gúnyt, vagy ez a fiú egész helyesnek tűnik. Hirtelen szemei engem céloznak meg. Álla megmerevedik csukott állapotban, majd egy férfias mosolyt ejt arcára. Meglepetten rántom vissza a fejem. Zavartan próbálok valamit csinálni, hogy ne érezzem magam ennyire kínosan.
     Csuklómról legördítem a hajgumimat. Pár mozdulattal laza kontyba fogom össze a hajam, amiből hullámos tincseim szanaszét állnak. Kezemet végig húzom a nyakamon és a kis pihe babahajszálaimon. Csuklómat lágy érintés zabolázza meg, amitől én előrerántom a kezem. Hátratekintek.
- Szia. - suttogja féloldalas mosolyával Boom aki ugyanabban a göncben van, mint amiben délután láttam őt. Arcomra akaratlanul is mosoly szökik. Boci szemei kicsit hunyorognak a sötéttől, gondolom most lógott be a terembe és nem szokta meg a szeme még az itt lévő fényt.
- Elkéstél. - mondom szórakozottan ahelyett, hogy visszaköszönnék. Fejemet újra a táblához szegezem, ahol a tanárnő már a gombák alját vizsgálja.
- Inkább örülnél, hogy eljöttem. - egészen közel hajol a fülemhez. Érzem forró leheletét a nyakamon. - Bár látom jó a társaságod. - kuncog halkan majd hátradől a székébe. Oldalra pillantok. Lana éppen az előtte lévő szék hátulját támasztja a fejével. Elaludt. Ajkamba harapok, hogy a nevetést visszanyeljem. Boom halkan közelebb húzza hozzám a székét. - Majd felébresztelek ha elaludnál. - hangjában kacérság cseng, még nem fejezte be a mondatát - vagy beárullak Miss Thunbolt-nál, hogy holnap is szeretnél az órájára jönni. - nevet majd a vállamnak dönti homlokát.
- Azt próbáld meg. - rázom le gorombán, de arcomon mosoly pihen.
 

2014. július 23., szerda

4. Fejezet


"Folyton rám néztél. Nem tudtam, hogy szóljak hozzád"

 
Make me wanna die
   Kezemben egy kis összegyűrt papírcetlivel fürkészem a mellettem elhaladó ajtók számát. Szerencsémre, eddig csak olyan teremben volt órám amit könnyen megtaláltam, hisz a földszinten voltak tartva és örömmel vettem tudomásul a papírból, hogy az első órám is itt lesz, szóval nem tévedhetek el. 10. , 11. ... 12. Felkapom a fejem a kopott narancsszínű ajtónál, ami épp csak résnyire volt nyitva. Ajkamba harapok. Kellemetlen lenne ha eltéveszteném a termet és egy másik osztályban kötnék ki. Óvatosan nyitom ki magam előtt a bejáratot. Merev pillantásaimmal az első sor ismert embereit célzom meg. Hatalmas kő esik le rólam, mikor sajátomnak mondható kis speciális osztályomból többen szemeiket rám szegezik. Halvány mosolyt eresztek arcomra, de ez őket nem hatja meg. Visszafordulnak egymás felé. Nyelek egyet, tekintetemmel Lanát keresem, aki az ablakban lóg még pár lánnyal. Szemöldökömet felvonom.
     Elsétálok egy szerelmespár mellett akik egymás térdén ücsörögve nyalják-falják egymást, amitől újra mint mindig előjön a magány érzetem. A termet nevetések,köhögések és beszélgetés hangja járja át. Teljesen egyedül érzem magam mikor balról az utolsó padba ledobom a táskám és szinte a székre esek. Karjaimat keresztezem és az össze-vissza firkált padra könyökölök. Fél szemmel vetek egy pillantást párra. Segíts innen kijutni. Nem bírom tovább. Mért nem hall senki? Mindig is mókásnak tartottam az ilyesfajta üzeneteket a padon, de ezek inkább segélykiáltásnak tűntek.
     Nem tudok tovább olvasni és elveszni a millió kis parányi üzenet között, mert a bejárati ajtó hangosan vágódik ki. Mintha minden megvilágosodna a teremben mikor egy bizonyos szőke fiú belép, de tulajdonképpen ezt ráfoghatjuk a folyosóról beszűrődő fénynek is, hisz reggel az iskola nyugati szárnyát világítja meg a Nap, ami gyanúsan fényesen ragyog, az egyébként szörnyű időjárás ellenére.
     A fiú nemtörődömséggel csapja be maga mögött az ajtót. Mint az én érkezésemnél is, az elől ülők vetettek rá egy pillantást. Szájáról egy hello-t olvasok le egy halvány mosollyal, páran visszaköszönnek neki. Bal vállán lógó szürke táskájában alig lehet talán csak egy tolltartó, annyira üresnek látszik. Fehér gyűrött pólót és egy rendkívül sötét farmert visel. Férfias arca van mégis megbújik benne valami gyerekesség. Szeme alatt karikás, de ez nem feltétlenül tehető be álmatlanságnak. Írisze épp oly sötét és átláthatatlan mint az a farmer amit visel. Fura, hogy milyen - szinte hó fehér - haja van és hozzá illő szeme. Általában a szőke hajhoz mindenki kék szemeket párosít, mint ahogy azok a mesében is vannak, de ő teljesen más, különleges.
     Szinte elszégyellem magam az alatt az idő alatt míg megfigyelem és ezt ő is észreveszi. Ajkai elválnak majd mielőtt elindulna felém, sort várt és elindul a kettővel arrébb lévő üres padhoz. Ajkaimat összeszorítom, így egy csíkká préselve össze. Olyan félelmet és magabiztosságot áraszt magából, amit úgy érzem, hogy csak én veszek észre.
     - Szia. - hosszasan elnyújtja az "a" hangot, arra emlékeztet mikor Robbal hazafelé sétáltunk a suliból és mindig köszönt az épp teregető vagy kertészkedő szomszéd lánynak.
- Szia. - köszönök vissza az előttem ülő lánynak, aki épp abban a pillanatban húzta közelebb az előttem lévő pad székét. Szőke haja loknikban hulla a vállára, ajkain leheletnyi vörös rúzs pihen. Köhög egyet, szája elé kapja kezét. Felvonom az egyik szemöldököm és a még mindig az ablakban csüngő lányokra nézek. Kezükben egy egy szál cigaretta füstölög. Visszafordulok Lana felé, aki kissé kábultan mégis frissen könyököl a padomra.
- Merész húzás volt? - ujját végig húzza a szinte karcolt mondatokon.
- Mi ? - kérdem értetlenül. Szemöldökömet összevonom és közelebb hajolok az előttem ülő lányhoz, aki mutató ujjával hívogat magához. Oldalra húzza a száját, majd egy pillantást vesz az előbb érkezett fiúra.
- Az ott a másik oldalon. - mutogat nem éppen látványosan - Ő szokott itt ülni. - kivesz egy tollat a tolltartómból majd követve a betűk formáját átrajzolja a szövegek egy részét. - Csodálom is, hogy nem teremtett le téged. - mosolyog ravaszul majd oldalra néz.
- Miért, ki Ő? - igazán kíváncsi vagyok, azt hiszem már találkoztam vele. Talán ő volt az akit még tegnap az igazgatóiban láttam. A haja pont ugyanolyan fürtökben áll mint annak a fiúnak.
- Ő a mi fekete bárányunk. - tollamat a szájához emeli - Christopher .
     Újból nagyot csattan az ajtó, ami most a helyére küldi az eddig ablakban álldogáló dohányosokat. Mint kiderült Mr. Valerie, aki elég nevetséges nevet kapott az élettől, rettentő kemény tanár. Az óra síri csöndben telt el, kivéve akkor nem mikor egy egy mukkanás hallatszott hátulról, közvetlenül Lanától, aki néha néha hozzáfűzött pár mondatot a tanár úr mondandójához. Eléggé hű a saját szakához. Minden egyes oldalt kielemeztünk ami a Világ történelem könyvben megtalálható. Habár csak 45 perces egy tanóra, minden egyes perce kínszenvedésnek tűnt, főleg úgy ahogy Mr. Valerie tanított.
     Ebédszünethez közeledve be kellett látnom, hogy ez az iskola felettébb nem nekem való, de más választásom nincs. Reggel a nagymamám búcsúzó szavaira emlékeztem, hogy tartsam magamban az erőt. Némiképp szerencsémre ugyanebben a teremben volt óránk délelőtt különböző tanárokkal. A második óra felénél már elvesztettem a fonalat. A padra hasaltam és karjaimba helyeztem a fejem. Lassan pislogtam a tanárnőre ... vagy úrra. Nem mutatkozott be és felnyírt haja miatt és edzett karjai miatt nem tudtam megállapítani, hogy mi vagy ki is lehet ő. Néha vetettem pár pillantást Lanára aki valamiben ügyködött előttem, olykor oldalra fordítottam a fejem. Mellettem egy széles vállú magas gyerek ült aki teljes figyelmét a tanárra szegezte, de az ő mellette ülő már nem. Ő mintha teljesen elveszett volna gondolataiban, mondjuk nem mintha meglepne, ő olyan különcnek néz ki. Még a különcök között is.
     Az idő múltával ahogy a Nap egy fordulatot vett a terem körül, a függöny mellett egy egészen halvány fény csíkot húzva megcélozta Christopher egyébként is világos fürtjeit. Valahogy beugrott. Valami De ja vu érzés. Lassan lehunytam a szemem és minden egyes pillanatban mikor kinyitottam a szemem őt láttam, épp a profilját. Olyan elbűvölően titkos volt.
     - Miss Morisson. - csapott valaki az asztalomra valami nehéz és sújtó dolgot. Felkapom a fejem. - Ne tán elaludt?
- Nem, dehogy! - vágom rá egyből. Zavartan próbáltam pislogni és kiűzni az álmot a szememből, de az minduntalan meglátszott rajtam. Egy számomra még ismeretlen tanár hajolt oda az arcomhoz, hogy nem épp kedvesen rám vigyorogjon.
- Ajánlom is. - jegyzi meg félváról, majd sarkon fordul. Akkor ébredek fel igazán. A teremben már senki nincs rajtam és a tanáron kívül. Nyelek egy hatalmasat, ami csak még kínosabbá teszi az egészet. Valószínűleg az arcom halvány rózsaszín árnyalatokban pompázik. Felkapom a cuccom és a táskám amilyen gyorsan csak tudom és egy halvány köszönéssel kislisszanok az ajtón.
     Már negyed órája is elmúlt dél, a következő óra ilyenkor fél egykor kezdődik. Hasam az előző két óra kezdetével végig üresen kongott. Habár semmi ebédet nem hoztam, mivel teljesen kiment a fejemből, úgy gondoltam megpróbálkozom a koszttal, minthogy éhen haljak. Lábaimat gyorsan kapkodtam egymás után. Táskám csak az egyik vállamon lógott, a gyors tempótól azt hittem le fog esni.
     Hirtelen egy nagyobb kanyarban mintha betonfalba ütköztem volna, majdnem hátraesek, de az a bizonyos fal elkapja a kezem.
- Sajnálom! - bánatos hangon szólal meg, ugyanúgy mint ahogy azt már egyszer hallottam. Mikor már végre biztos lábakon állok segítőmre és egyben fellökőmre nézek. Csuklómat erősen fogja, de nem fájdalmasan. Keze puha érintése egészen jóleső. - Minden rendben? - kérdi. Hajam az arcomba lóg, így próbál mögé bekukucskálni.
- Persze. - mormolom orrom alatt, míg próbálom valahogy bájosan kisöpörni arcomból tincseimet. Hatalmas barna, boci szemei engem vizsgálgatnak. Olyannak tűnik mint aki nem teljesen összeszedett. Pici orra ide-oda ugrál miközben az arcomat és a kezeimet nézegeti. Elmosolyodom.
- És veled minden rendben? - gúnyolódónak tűnő hangomon elmosolyodik, majd elengedi eddig fel sem tűnő fogását a karomon. Megvillogtatja a fogait mikor rájön, milyen eszelősen viselkedik. Arcának bal és jobb oldalán a szája vége felett egy kicsit gödröcskék jelennek meg ami még bájosabbá teszi egyébként gyerekes arcát.
- Igen. - válaszol már egy perce feltett kérdésemre. Alaposan végig nézünk egymáson, nem úgy mint tegnap. Bár én tegnap is jól megvizsgáltam az arcát az alatt a pár másodperc alatt. - Ne haragudj. - neveti el magát - Többször tényleg nem fordul elő. - kezeit felemeli mentegetőzően majd fekete farmerjának zsebébe teszi azokat. Biccentek egyet, majd ő is. Noha kicsit vonakodva, de kikerül, színes, kockás inge meglibben ahogy elsuhan mellettem.  Én csak mereven állok. Arcomat oldalra fordítom, hogy szemem sarkából még lássam őt, de amit rápillantottam ő elkapta a tekintetét és lefordult a következő sarkon.
     Basszus! El is felejtettem, hogy milyen életbevágóan fontos lenne gyorsan odaérnem az ebédlőben, hogy még időben ehessek mielőtt egy újabb órát tölthessek el Mr. Valerie-vel. Sebes lépteim miatt a folyosók ugyanolyanoknak tűntek és azt hittem már végleg eltévedek míg meg nem pillantottam az ebédlő cseppet sem hívogató lengő ajtaját, amit könnyedén belöktem magam előtt.
     Iszonyatos főzelékszerű szag csapja meg az orrom amitől elfintorodom. Habár alig tíz perc volt már csak hátra a szünetből, szinte még mindenki itt tornyosul. Összevonom a szemöldököm, mikor észreveszem, hogy nem is pontosan a pultnál állnak az emberek hanem inkább egy kicsivel arrébb, a padok között. Mint minden normális embert, engem is furdal a kíváncsiság, hogy mi is történhet ott. Vonakodva közelebb megyek a hatalmas tömeghez ahol még csak egy ismerőst sem látok. Egyre hangosabbak és hangosabbak lesznek a diákok, mikor szinte annyira közel vagyok hozzájuk, hogy érzem az izzadtság és a nevetés szánalmas bűzét. Hunyorgok pár nekem háttal állónak.
     Vállammal befurakodok két nagyobb sportoló kinézetű fiú mellett, de mint kiderült előttük is többen állnak. Nagy nehezen mikor végre a kör közepére érek az állam a földre esik.
- Lana ! - sikítok fel mikor meglátom a földön fekvő lányt. Riadt tekintettel pillant rám miközben karjaival próbálja visszatartani a rajta lovaglóülésben ülő nagydarab lány ütéseit. A szinte már habzó szájú lány egy halvány mosollyal az arcán újabb és újabb erőt kifejtve próbál minél nagyobb ütéseket mérni az öklével. A szívem egyre gyorsabban kezd verni, túl szörnyű a látvány ahhoz, hogy bármit is tegyek. - Segítsen már valaki! - rikácsolok, de mintha a mellettem állók meg sem hallanák. Mély levegőt veszek , most nekem kell segítenem rajta.
     Következő ütésének előkészületekor elkaptam a lány öklét és hátrarántottam. Lana megkönnyebbülten próbált hátrafelé kúszni, hogy kibújhasson támadója alól, aki úgy fordította hátra a fejét mint valami rossz horror filmben. Haja göndör, de zsírossága miatt a feje tetejére lapul. Arca egészen eltorzul attól ahogy látja , hogy visszafogom. Mielőtt még bármit szólhattam volna a saját érdekemben, a kéz már lendült is felém és az arcomon csattanva kábulatba küldött.
   


     Ijedten ülök fel egy pad keménységű fehér szivacsos ágyon. Erősen megkapaszkodom a kényelmetlen bútor szélében. A fehér falak rémisztően idegenek számomra. Néhol megsárgult penész színezi be a sarkokat. Nyelek egy nagyot. Kezemmel az arcomhoz nyúlok. Felszisszenek mikor az ajkam felső részéhez nyúlva égető érzés kerít magába. Ujjamat elemelem, kis vörös folt hagy nyomot rajta.
- Basszameg. - suttogom magamban. Lábaimat a padló hideg kövére eresztem, amik még így a csizmámon keresztül is érződnek. Ruháim épségben vannak rajtam, vagyis nem folytatott rajtam senki rejtélyes orvosi kísérleteket. Felgyűröm pulcsim ujját a könyökömig és megigazítom világos farmerem szárát.
     Remegő lábakkal indulok el az ismeretlen felé. Azt sem tudom, hogy még a Shellbrook-i gimi falai között vagyok-e. Nem értem, ha valaki rosszul lesz mért hagyják egyedül? Azt sem értem, hogy , hogy kerülök ide? Pár tincsemet a fülem mögé tűröm. Végig simítom a kopott fehér ajtófélfán az ujjam . Kihajolok a folyosóra nyíló kijáraton. Balra rémítően közel volt az ablak, ami különböző mozaikokból lett kirakva, látszik rajta, hogy ősrégi. Fejemet a másik oldalra fordítom, akkor veszem észre, hogy közeleg, méghozzá nem is akárki.
     - Szia. - köszönök illedelmesen amitől is felnéz kezéről. Megáll egy pillanatra. Ajkai elválnak. Boom értetlen feje olyan gyorsan válik mosolygóssá, mint amilyen gyorsan tűnt fel az én reménységemre.
- Hoppá. - végig néz rajtam mikor egész közel ér. - Te mit keresel itt? - felvonom a szemöldököm. Magam sem tudom mit kéne válaszolnom. Mivel nem túl illendően kérdezte meg, hogy miként kerültem ide, ezért arra is gondoltam, hogy én is visszakérdezhetnék és felvehetném a gúnyos arcom, de Ő az egyetlen aki segíthet innen kijutni.
- Nem tudom. - értetlen mosoly jelenik meg az arcomon. Hajam hullámossá vált, ami valószínűleg a szobában lévő pára miatt ugorhatott ilyen tincsekbe. Hunyorogni kezd, majd hátranéz a hosszú folyosón, úgy néz ki mintha ő már ismerné ezt a helyet.
- Szép kis harci seb. - mutató ujjával matatni kezd az orra alatt, én is követem mozdulatait a saját arcomon. Újból felszisszenek. Előrébb lép, én pedig egyet hátra, így utat nyitok neki, hogy beléphessen az ajtón. Elsétál mellettem, férfi dezodor illata járja át az egész fiút. Ekkor tűnik csak fel, hogy egy bordó trikó lóg rajta egészen combközépig. Egy nagy kettes jelzi számomra, hogy ez egy mez. Szürke póló van alatta egy fekete melegítő nadrággal. Haja ugyanolyan kócos mint tegnap volt a szélben, és rá kell jönnöm, hogy nem a fuvallattól ilyen kusza a haja. - Erre nincs szükséged? - fordul vissza felém. Zavartan próbálom összeszedni magam és nem mutatni, hogy őt figyeltem mindeddig. Megcsillogtatja fogait. Kezei között egy dobozkát tart amiről a sebtapasz szócskát olvasom le.
     Értetlenül fogom a kezembe azt a kis darabka tapaszt, amit nem is tudom, hogy kéne magamra ragasztani. Szemem sarkából látom, ahogy Boom félénken felém pislog miközben kivesz az egyik fiókból egy régi stílusú sütis dobozt. Nem törődve a magam dolgával figyelem ahogy felnyitja a fém dobozt majd kihúz belőle egy hosszabb fáslit.
- Segíthetek valamiben? - kicsit gorombán mégis valamicske játékkal a hangjában kérdi. Arcomra újra pír csúszik fel, hogy ennyire szerencsétlennek tűnhetek. - Öhm - lerakja a vele szemben lévő polcra a kötszerét, majd felém fordul. Kezét nyújtja ahova a sebtapaszt óvatosan helyezem. - Nyugi, - mondja miközben leszedi a hátuljáról a papírt - sokszor csináltam már ilyet. - nevet egy picit, majd egészen a szemembe néz mielőtt a szám felé tapasztja a sebemre kerülő tapaszt.
- Profi vagy. - gúnyosan elmosolyodom, nem akarom megbántani, de ez valahogy kellett a beszélgetésünkbe.
- Tudom. - felrántja a szemöldökét majd kifújva a levegőt - amit úgy látszik eddig bent tartott - hátat fordít nekem és sebesen a kötegelő után nyúl.
- Köszönöm. - biccentek egyet, majd lassú léptekkel elindulok az ajtó felé ahova már az előbb is indultam. Boom csak hümmög egyet. Nagyot sóhajtok, ideje lelépni.
     Körülbelül öt percet bolyonghattam azon az egy folyosón ahonnan az ajtó nyílott, mivel a folyosón több kereszt folyosó is nyílt, és biztos vagyok benne, hogy elvesznék ha bármelyikre is letérnék.
- Biztos új vagy. - szólal meg mögöttem egy mély kissé rekedtes hang. Hátrafordulok, hajam lendül velem együtt. Mosolyogva dobja a hátára a lila mezt majd megáll az első kereszteződésben. Mutató ujjával balra mutat. - Erre. - fejét arra ingatja majd el is indul ott hagyva engem. Ledermedek mindaddig míg feje meg nem jelenik újra. - Hacsak nem a fiú kollégiumra vezető lépcsőt keresed. - megáll pont a kereszteződésben. Nem moccan, talán arra vár, hogy elinduljak felé. Tudja, hogy fogalmam sincs, hogy hova keveredtem. Egy pár másodpercnyi csend után rájön, hogy nem érdemes velem kezdeni. Bólint egyet - rendben. - hosszan elhúzza a szavakat majd elindul.
-Várj! - szólok utána. Lábaim végre lendületet vesznek és a fiú után igyekszek. Apró kopogások hallatszanak, ami most nagyon zavar mert tőlem származnak.
     Egymás mellett sétálunk, hulla csendben, ami kezd kissé zavaró lenni. Úgy érzem mondanom kéne neki valamit, hogy ne érezzem így magam.
- Boomer McCall . - kezet nyújt felém miközben kicsit oldalra lök, hogy leforduljunk egy másik folyosóra. Ujjait erősen átkötegelt fásli védi.
- Grace Morrison. - mutatkozom be én is.
- Hallottam már rólad. - emeli fel tekintetét cipőjéről. Miközben a falak fehér színre festett labirintusa teljesen megigéz, fel sem fogom, hogy mit mond épp nekem.
- Tessék ? - hökkenek meg mikor észhez kapok. Ez nem olyan fajta tessék amikor nem hallod, hogy mit mondd a másik. Ez olyasfajta amikor azt akarod, hogy az illető megmagyarázza.
- Itt még a falnak is füle van. - mutogat a füléhez majd a falhoz miközben kicsit lehagyva engem elindul egy meredek lépcsőn lefelé. - Vigyázz mert ... - visszafordul felém, de gyorsan el is kapja a tekintetét és gyorsan kezdi kapkodni a lábait - a pletykák gyorsan terjednek. - fejezi be eredetileg elkezdett mondatát.  

2014. július 19., szombat

3. Fejezet


"Azt hittem észrevettél,
kedvesen mosolyogtam rád"

for everything a reason
     Összehúzom magam. Vékony kardigánom alá könnyedén bújik be a hideg szél, ami most jobban fenyeget mint reggel. Papírjaimon kívül - amit az egyik tanártól kapott borítékban könnyedén elhelyeztem - más nincs nálam. Végig húzom a kezem a karomon, teljesen libabőrös vagyok. A mellettem elhaladó diákok nagykabátba bújva sétálnak tovább, jó kedvűen és beszélgetve a barátaikkal. Természetesen az én egy órája megismert barátnőm rejtélyesen eltűnt miután a csengő megremegett, nem mintha annyira hiányozna mellém valaki, főleg Lana. Nem kell nagy ész hozzá, hogy az ember rájöjjön, hogy nála sincs minden rendben a fejében, de szerethető lány és tulajdonképpen megmentette az életem.
     - Bocsi! - a vállam majd' kiugrik a helyéből ekkora ütés hatására. Felnyögök, majd egy sor káromkodást duruzsolok el a fejemben a mellettem elszáguldó fiúra nézve. Hunyorgok rá egy pillanatra, ez amolyan gúnyos és vészjósló pillantás volt a számomról. Visszafordul felém. Szemöldökét sajnálkozóan összehúzza. Barna boci szemei végig néznek rajtam majd a földön állapodik meg a tekintete. Ledermedek, úgy érzem addig nem fogok tudni megmozdulni, míg ő el nem megy. Az iskola kapujában állunk mindketten. Azt kívánom bárcsak elmenne, de ő nem teszi. Pár lépést tesz felém, majd utána kap az épp szelek segítségével szökni próbáló borítékom után.  Vékony ujjaival picit áttörölgeti. Fejét leszegi, szemeivel engem céloz meg. Száját egy pillanatra oldalra húzza. - Ne haragudj! - addig észre sem vettem, hogy kezemet nyújtom felé, míg ő az irataimat nekem nem adta. Biccent egyet, majd otthagyva engem tovább is áll. Lezserül sétál előttem, épp zsebéből próbálja kiszabadítani telefonját, miközben méterekkel előrébb - valószínűleg - a barátai hangosan szólongatják idióta becenevekkel. Ő csak megrázza a fejét és hanyagul megy előre, míg bele nem ütközik egy nagyobb darab srácba, aki dühösen mordul fel rá. Feljajdul majd , hogy kikerülje tesz egy 360°-os fordulatot. Habár lehetetlennek tűnik, én azt mondom, hogy mikor velem szemben volt a forgása közben rám nézett. Az a pár anyajegy ami az arcán ékeskedik csak még jobban kiemeli szinte fekete szemét és még jobban karakteressé teszi őt. Miután újra egyenesbe kerül felmérgeli magát és gyorsabban kezdi kapkodni hosszú lábait. Beletúr fekete hajába, ami a szél hatására teljesen kócos.
     - Mekkora köcsög. - megugrok mikor közvetlen mellettem megszólal Lana aki fintorral az arcán bámul pont abba az irányba amerre én. Mellkasomhoz kapok, összehúzott szemöldökkel pillantok rá, hátha ezzel hatást gyakorolva kicsit elszégyelli magát, hogy mögém lopózott.
- Megijesztettél. - adok végül hangot az érzelmeimnek. A szőkeség furcsa tekintettel végig néz rajtam. Csak ekkor tűnik fel, hogy mennyivel fiatalabbnak tűnik nálam. Megvonja a vállát, majd semmivel nem törődve elindul abba az irányba, amerre nekem is kéne mennem.
- Mindig is utáltam Boom-ot. - jegyzi meg magának, hisz én pár lépéssel mögötte sétálok. Próbálkozok nem foglalkozni egy szavával sem. Tulajdonképpen hidegen hagy amit mondd. Örülök, hogy legalább rá számíthatok, de most inkább egyedül lennék. - Ő is olyan tipikus "menő csávó vagyok". - mondja miközben vékonyka karját kockás nadrágjának elképzelt zsebeibe dugja, majd lépéseit meghosszabbítva úgy tesz mintha igazán férfias lenne. Elmosolyodom gyerekességén, majd megrázva a fejemet bekukkantok az iskola rácsos kapui között.
      - Hihetetlenül nagy ez az börtön. - suttogom halkan. Felnézek a gimnázium magasabb tornyaira, amik számomra még ismeretlen termeket és szobákat rejtenek. Kis ablakok futnak felfelé egymás után szintenként. Igazán kíváncsi lennék milyen lehet egy óra odabenn.
- Azok a kollégiumok. - fejemet majdnem a kapunak vágom ijedtemben, mikor Lana arca megjelenik mellettem.
- Ne csináld ezt! - fújom ki a levegőt. Szememmel erősen szugerálom őt, de ez rá semmilyen hatással nincs.
- Egyszer már voltam ott fent. - mondja mosolyogva miközben karjával támasztja a kapu rácsait. - Főleg a fiú koli az izgalmas. - sejtelmes arckifejezése nem sok jót sugall. Látszik, hogy szemei előtt lejátszódik minden egyes olyan pillanat amit egy fiúval odafent töltött.
     Megforgatom a szemeimet és tovább állok. Nem zavar, ha barátnőm lemarad, nem hiányolom túlzottan társaságát. Jobban figyelek inkább az útra, tanulva a reggeli esetből. Többször is körülnézek minden egyes kereszteződésben, amiről eszembe jut az a fiú aki lehetséges, hogy az osztálytársam.
- Neked van barátod? - zökkent ki gondolataimból a kíváncsiskodó Lana, akit szinte teljes biztonsággal állíthatom, hogy hidegen hagy távolság tartásom.
     Megfordulok, hogy szembe kerülhessek vele. Elnézek válla felett, ahol még egy csomó diák közeleg, de nem igen zavar. Elnevetem magam majd konkrétan neki szegezem végre az Én kérdésemet.
- Mégis ki vagy te?  - most először látok az arcán meglepődést. Nem hiszem, hogy ezt várta volna tőlem és már miután kimondtam meg is bántam, hogy ilyen fennhangon szóltam hozzá. Ajkaim elválnak tekintete láttán. Mintha most jött volna el számára a felismerés. Zavarodottan és értetlenül néz a földre. - Tudod mit? - próbálom kivágni magam a helyzetből - Felejtsd el, ne haragudj! - kezdek el bólogatni, mű mosolyom elővarázsolom és vállára téve a kezem igyekszem őt nyugtatni. Igazából nem tudom, hogy történhetett ez, hisz én eléggé nyugodt természetű vagyok, ezért még számomra is furcsa amit mondtam. Mellé lépek és hátát támogatva indítom el előre, hogy haladjunk tovább, de ő megdermed és rám szegezi tekintetét, mintha egy gondolatából mindent értenem kéne.
- Lana May vagyok, 16 éves, kis korom óta itt élek, az anyámmal és az apámmal, de apám rabja volt az italnak és ez okozta a vesztét, még 3 évvel ezelőtt, anya azóta is problémákkal küszködik. Tavaly raktak ebbe a speciális osztályba, szerintük túl okos voltam a koromhoz képest. - a mondta végén egy halvány mosoly kunkorodik az arcára - Nincsenek barátaim, a tanárok szerint nem is kellenek és talán igazuk is van. - végig mér majd kicsit lenézően pislog vissza rám.
- Én tényleg sajnálom. - komolyan mondom. Már mióta kiejtettem a számon azt a kérdést, azóta bánom. Lanát nem kifejezetten érdekli, mutató ujját felemelve várja, hogy elhallgassak és mondhassa tovább.
- Grace, én a barátod vagyok. - arcára újból mosoly ül ki mintha ez az előbbi meg sem történt volna. Pislogok párat majd értetlenül visszamosolygok rá. Bólintok egyet, majd mintha mi sem történt volna ő elindul át a kereszteződésen.
     Figyelem ahogy a kockás nadrágos lány magabiztosan sétál végig az utcán majd határozottan lép fel a járdaszegélyre. Felszegett fejjel fordul hátra majd mosolyogva jelzi, hogy kövessem. Habár lassan két évvel leszek idősebb nála, úgy érzem Ő még sokat taníthat nekem, hisz lehetséges, hogy benne sokkal több van mint bennem.
     - Szóval tetszik neked? - tesz fel egy újabb kérdést, ami már a sokadik a mai nap, de úgy érzem, hogy azután a bő válasz után amit pár perccel ezelőtt adott nekem kijár, hogy én is válaszoljak, annak ellenére, hogy nem tudom épp kiről kérdez.
- Kiről beszélsz? - érdeklődök miközben egy újabb kereszteződésen haladunk át, bár meg annyiszor körbenézek sosem jön egy autó sem, mintha kihalt lenne az egész város.
- Hát Boomról, te buta. - neveti el magát mintha ez egyértelmű lett volna. Habár Lana ezt a nevet ma már másodjára ejti ki a száján pontosan nem tudom kiről beszél.
- Sajnálom, de nem tudom ki ő. - mosolyodom el. A mellettem sétáló lány nagyot sóhajt, kezével egészen magasra nyújtózkodik, ezzel jelezve az illető magasságát. Halványan elnevetem magam rajta, ahogy erőlködik, míg észre nem veszi a borítékom. Ujjával rámutat.
- McCall. - mosolyog hátha így már leesik kiről beszél. Én "ó" hangot kiadva játszom el a meglepődött lányt. Ha belegondolok már az elején rá kellett volna jönnöm, hisz illik hozzá a név.
- Nem! - jelentem ki határozottan. - Hisz majdnem fellökött. - arcomra nagyobb hangsúlyt adok, mintha ez akkora nagy szörnyű tett lett volna. Habár a jelenetet újra és újra lejátszom a szemem előtt és látom, ahogy éppen csak neki megy a vállamnak, rá kell jönnöm, hogy én fújom fel az ügyet. Minden történés csupán egy perc lehetett, vagy kevesebb én mégis egyre lassabbnak érzem a dolgot.
- Mert ő egy bénaság! - neveti el magát - Láttad, ahogy annak a nagy meláknak is "neki esett". - szeme előtt ő is lepörgeti azt a pillanatot. - Ettől függetlenül remekül játszik. - ismeri el miközben tenyerével végig simít az állán. - Majd valamelyik tesi órán meglátod. - fordul felém - Azt hiszem még talán a héten. Kéthetente össze vagyunk vonva egy órára.
     Tekintetemet felemelem az ég felé. Gondolkozni kezdek, az egész napomról, erről az első iskolai napról. Annyira nem volt vészes, de furcsa volt újból pad mögé ülni. Először kissé bántam, hogy ebbe a bizonyos speciális osztályba kerültem, de azt hiszem mint minden mást is, ezt is meg fogom szokni.
- És egyébként te merre... - mondatomat nem tudtam befejezni, hisz megrémített a tény, hogy mikor magam mellé néztem már nem volt ott senki. Értetlen fejjel bámulok hátra mintha az segítene, de az utcákat kezdi ellepni a homály és a sűrű köd, így ez reménytelennek látszik.



     Hosszú karjaimmal erősen átkarolom a nagymamámat, aki majdnem elaludva ül a Tv előtt, kezében a távirányítóval. Egy lágy puszit adok szarkalábaira, amik úgy eltűnnek mikor kinyitja a szemét mintha ott sem lettek volna.
- Szia Angyalom. - köszön fáradt hangon. Kezével végig simít a karomon, majd nehézkesen feltornázza magát a székből, miután elengedtem. Elmosolyodik mikor rám néz. Korához képest nagyon jól tartja magát csupán halvány ráncocskák látszanak meg puha arcán. - Milyen volt az első nap? - teszi fel a kérdést, ami valószínűleg a legjobban foglalkoztatja. Léptei a konyhába vezetnek. Kihúz egy széket, - csak azért, hogy ott foglaljak helyet, ahol ő szeretné - majd a tűzhely mellé áll és ügyködni kezd valamit.
- Annyira nem volt rossz.
      

2014. július 14., hétfő

2. Fejezet


"Meg is halhattál volna az ebédlőben!"
 
come as you are
   Az én elegáns magassarkúm kopogásához képest csakis Mrs. Lolly kis körömcipőjének csattogását hallom. Furának tartom, hogy egy ekkora épületben, az üres folyosókon még csak egy mukkanás sem hallatszik a cipőm miatt. Nem mintha zavarna, gyűlölöm, ha én vagyok a leghangosabb. Az előttem sétáló alacsony tanár még mindig nem vet rám egy pillantást sem. Sejtésem, hogy Ő nem szívesen látna a Shellbrook-i Gimnázium falai között. Hatalmas szerencsének mondható be, hogy az igazgató úr - vagyis James - szimpatizál velem. Ha akkor és ott nem futok össze vele, akkor valószínűleg elküldenek az iskolából. Hirtelen kapom fel a tekintetem a földről, mikor a tanárnő megköszörüli a torkát és erőltetett mosollyal megáll egy ajtó előtt. Feltételezem egy tanterem van mögötte, annak ellenére, hogy az ajtó tetején lévő kis rácsos ablakon át nem szűrődik ki fény. Értetlenül nézek az előttem álló hölgyre. Reménykedek, hogy elmagyarázza mégis mit tegyek. Miután nem moccanok a helyemről leesik neki, hogy tulajdonképpen addig biztos nem megyek be, amíg ő velem nem jön. Sóhajt egy hatalmasat. Megforgatja szemeit, majd egyszerű mozdulattal löki be előttünk az ajtót.
- Köszönöm. - mosolygok rá, bár ő ezt nem viszonozza. Abban a pillanatban, ahogy az ajtó kinyílt egy csomó szempár rám és a tanárnőre szegeződött. Ajkaim elváltak, mikor a tábla elé állok. A sötét szoba egy tucat olyan fiatalt rejt, akik tulajdonképpen nem is egykorúak. Nem merek tüzetesen végig nézni rajtuk. Arcukon semmiféle érzelem nem látható, ami ha csak egy minimálisan is, de aggaszt.
     Mrs. Lolly megköszörüli a torkát, mikor maga után becsukva az ajtót megáll mellettem. Először nem az osztály felé, inkább felém fordul. Ajkait szólásra nyitja, de egyenlőre csak a kezemben lévő papírjaimmal szemez. Mikor rájön, hogy most már ideje lenne magyarázatot adni arra, hogy miért is vagyunk itt rám mosolyog.
- Miss Morrison. - szólít meg illedelmesen . Kezével az osztály felé mutogat, de csak annyira, hogy megértsem a dolgokat. - Sajnos mivel csak novemberben érkezett hozzánk így nem hagyhatom... hagyhatjuk, - javítja ki magát - hogy a negyedik évet kezdje el majdnem csak a közepén. - hunyorogni kezdek.
- Tessék ? - kérdezek vissza, hogy mégis jól értelmeztem-e. Egy lépést hátrálok, de beleütközöm a táblába, ami ekkor egy nagyot csapódik. Nincs rendesen a falhoz függesztve, így az hatalmas hangot ad ki, mikor nekiütődik a falnak. A tanárnő felvonja az egyik szemöldökét. Lenézően végig néz rajtam, ahogy teljes szégyenembe ott állok egy csomó olyan ember előtt, akiket még csak nem is ismerek, de valószínűleg az osztálytársaimnak mondhatom őket.
- Osztály, ő itt Grace Morrison. Grace, ez itt a mi speciális osztályunk. - mosolyog bájosan. Bal orcáján egy gödröcske jelenik meg, ami széppé teszi az egyébként átlagos nőt. Nyelek egy nagyot. Ajkaimat fogaim közé szívom, majd nagyot sóhajtok, mikor végig nézek az osztályon. Nem örülnek jelenlétemnek, de nem is mondanám, hogy csalódottak. Úgy tűnik a legkisebb mértékben sem érdekli őket ittlétem. - Sok szerencsét! - jegyzi meg még így utoljára Mrs. Lolly mielőtt kinyitná az ajtót és kilépése után becsukja azt, elzárva a menekülési lehetőségem. Miután hallom a tanárnő lépteit a folyosón egyre halkabban és halkabban rá kell jönnöm, hogy ez tényleg nem vicc. Tekintetem szanaszét ugrándozik a terem különböző pontjaiban, nem tudom mégis hova nézzek, mit tegyek és mégis hol van egy tanár?
     Hirtelen a terem azon feléről, ami szinte teljes homályban volt lámpa hiányában egy vékony magas alak emelkedik ki. Lassan tapsolni kezd. Jobb kezén a mutató és középső ujja között egy vékony cigaretta szálat tartogat. Csontos arcán egy bágyadt mosoly jelenik meg, ahogy felém fordul. Nyújtózkodik egyet, majd a még csak félig elszívott cigit a rozoga asztalon lévő kis hamutálba nyomja. Nem kell nagy Sherlocknak lennem ahhoz, hogy rájöjjek ez a tanár - nem is kicsit - kedveli a nikotin ízét. Asztalán teljes káosz, de felét félhomály borítja, így meg végképp, hogy a cigaretta füstje mindent bejár.
- Szia, Grace. - szól végre hozzám. Tekintetem felkapom az asztalról, majd a tanár kerek szemüvegére nézek. Féloldalas mosolya nem túl józan. Épphogy megtámaszkodik az asztalán, mikor egy hosszú mozdulattal az egyik üres padra mutat. Nem késlekedtem. Magabiztosan elindulok a padok között, ahol a fiatalabb, idősebb, alacsonyabb és egészen magas emberek sorra megbámulnak. Papírjaimat a padra dobom, ami jelen helyzetben életmentőnek tűnik. Miután mindenki hátrafordulva bámul rám, a tanár úr hangosan csap saját asztalára, amitől én is megugrok. Nyelek egyet. A gyerekek lassan fordulnak előre. Kifújom a levegőt, majd óvatosan leülök arra a székre, amit előbb nyikorogva kihúztam. - Az én nevem Marcus. - mutatkozik be az eddig ismeretlen tanár. Egyértelmű, hogy szavait nekem szánta. Biccentek egyet, ő is ugyanezt teszi. Bágyadt mosoly. Mintha kábult lenne.
      Fülsüketítő csengés riasztja meg a diákokat, velem együtt. Marcus az ajtó fölé szerelt hangosbemondóra pillant, ami ugyan olyan hangot hallat mintha beszélni szeretne valaki, de végül megszűnik a kapcsolat. Az első sorban ülő fiatal srác már tudja mi a módi. Lendületesen feláll majd felcsapja a hátára a táskáját. Akkor ismerem csak fel, hogy ki is ő. Eddig nem volt időm jól szemügyre venni az embereket. De most, ha bárki azt mondaná, hogy Ő nem az a srác aki miatt reggel majdnem autó balesetem lett, akkor biztos nem hinnék neki. Az életemet rátenném, hogy ő volt az. De mielőtt arcát láthatnám eltűnik a tömegben, ami a teremben lett. Felállok a helyemről én is, de már reménytelen, hogy újra lássam őt. Mindenki kifelé furakszik az ajtón, Ő már hamarabb kimehetett , gondolom.
     - Grace! - állít meg egy mély hang mögöttem mielőtt átlépném a terem küszöbét. Megfordulok és oldalra billentem a fejem. Marcus a kis szekrényében kutatva nézelődik. Összevonom a szemöldököm. Elgondolkozok, hogy vajon tényleg ő szólított-e meg, vagy csak beképzeltem. Megnyugszom, mikor a tanár úr kinéz a szekrényének ajtaja mögül, hogy még mindig ott állok-e. Elmosolyodik, majd visszanyúl valamiért a szekrénybe. Felém közelít, mikor a kezében lévő könyvet megtalálja. Megáll előttem majd álmos pillantással megfordítja a könyvet, amit eddig fejjel lefelé tartott, majd átnyújtja. - Erre szükséged lesz. - állapítja meg. Magam felé fordítom a könyvet. A hatalmas nyomtatott betűkkel íródott irodalom felirat jelzi számomra, hogy mostantól nem menekülhetek a tanulás elől.
     Természetesen se szünetben, se órákon nem tudtam mit csinálni. Követtem az ismerősnek tűnő arcukat, akiket már az osztálytársaimnak mondhatok, de semmi több. Csupán céltalan bolyongásnak mondható az a dolog, amit ma a suliban csináltam. Nem mondanám, hogy felkavartam a suli életét. Észre sem vették, hogy létezem, ami egy cseppet sem zavar. Órákról órára jártam kezemben azzal a rengeteg könyvvel, amit minden egyes tanártól kaptam. Míg el nem jött az ebédszünet. Az órarendem szerint még egy órám volt ezután a szünet után. Bár szívesen kiosontam volna nem tehettem. Az ebédlőbe mentem mint minden normális diák.
     Kiszúrok egy üres padsort, ami épp kitűnő számomra. Könyveimet az asztalra dobom, ami nagyot puffan előttem. Papírjaim majdnem elszállnak, de még időben elkapom őket és a matematika tankönyvem első és második oldala közé dugom. Leülök a székre, ami egész kényelmesnek tűnik az eddigiekhez képest. Nagyot sóhajtok, mikor körbenézek a zajongó ebédlőben. Nem úgy néz ki, mint New Yorkban. Mintha egy régi filmben lennék egy vár falai között. A szürke összes árnyalata megtalálható itt. Az egyetlen színt, az emberek szemében és az asztalon heverő kosárban lévő piros almákban láthatom. Ajkaimat összepréselem mikor tekintetem az almákra téved. Az összes asztalon volt egy ilyen kosár, de minden diák szinte figyelmen kívül hagyja őket. Habár rettentően nem szeretem az almát,nagyon kívánatosnak tűnik. Kezemmel a tál felé nyúlok és kiveszem a legszebbet az almák közül. Vörösen csillog a kezemben. Mivel más "ebédem" nincs ezért kénytelen vagyok ezt megenni. Számhoz emelem a gyümölcsöt, de mielőtt beleharaphatnék valaki elém ugrik.
- Te teljesen megőrültél?! - száját eltátja. Az asztalra támaszkodva figyeli mozdulataimat. Körül nézek, hogy vajon eme szavak tényleg nekem szólnak-e. Az almát magam elé rakom, mire ő megnyugszik. Szőke fürtjei az arcába hullanak, majd sóhajt egyet.
- Mért őrültem volna meg? - nevetek kissé kínosan. Értetlenül figyelem a lányt, aki tincseit elsöpri az arcából. Körül néz majd lassan leül az előtte lévő székre. Az asztalra könyököl és lapulni kezd.
- Grace, ugye? - kérdez vissza mielőtt válaszolhatnék. Bólogatni kezdek, miközben gyanakvó tekintettel nézek végig a lányon. Azt hiszem láttam már az osztályban, de nem vagyok benne biztos, hogy ő volt az. Sötét piros színű ajkai elmosolyodnak. Füstös kék szemei barátságosan néznek végig rajtam. Pillanatnyi mosolya eltűnik. - Lana vagyok. - közvetlen. Tudom, hogy erre most mondanom kéne valamit, de őszintén nem tudom mit. Szerencsémre, ő gyorsabb és végre válaszol az elsőre feltett kérdésemre. - Az alma.
- Mi van vele? - nézek a gyümölcsre ami ártalmatlanul áll egy helyben előttem.
- Több évet megélt már, mint te. - önelégült mosollyal oldalra biccenti a fejét. Hatalmas szemekkel pislogok rá. Elhúzza előlem, majd egy egyszerű dobással visszahelyezi a tálba azt. Kicsit hátradől, hogy az ételosztó felé ellásson. Szemem sarkából én is épp csak odapillantok. Egy hajhálóban álló nő rezzenéstelen arccal bámul minket - vagy csak engem. - Az a nő, Ludmilla. - visszafordul felém majd kedvesen mesélni kezd - minden nap vegyszerezi őket, remélve, hogy így több almát eszünk. - megrázom a fejem. Nem egészen értem, hogy mi is folyik éppen itt, de számomra szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy ez az alma nem friss. - Nem nagyon szereti a gyerekeket. - neveti el magát - tudod.... - az almára mutat majd egy kést eljátszva az ujjával végig húzza a nyakát és fapofával bámul rám. Ajkaim elválnak. Újra a nőre pillantok a konyhán aki még mindig minket néz. Nyelek egyet. Habár Lana segítőkésznek tűnik,de eléggé fura is. Mialatt csak ülünk egymással szemben, ő a könyveimet nézi. Talán már tizedjére számolja meg az aljától a tetejéig őket mikor újra megszólal - Mért nem rakod őket a szekrényedbe? - alig pár perce ismerem őt, de azóta legalább 3 tényt közölt a suliról. Az utolsó pedig az, hogy itt vannak szekrények.
     - Tudod itt ilyenkor sokan vannak. - jegyzi meg mosolyogva miközben velem szemben, hátrafelé sétál nagy lépésekkel. Mosolya nem csillapodik. Hunyorogva figyel engem. Habár próbálok rá figyelni, inkább a mellettem elhaladó fura személyeken akad meg figyelmem. Több szekrénysor mellett is elsétáltunk már és őszintén nem is tudom már merre járunk. Az egészet egy könyvtárhoz hasonlítanám, ahol a teli polcok mellett sétálgatunk kacskaringózva. - Itt legalább csend van. - néz fel a plafonra, ahol semmi nincs de ő mosolyogva figyeli. Habár furának tartom Lanát ő az egyetlen aki segít nekem jelen esetben. Egyszer csak egy újabb sorra fordulunk be mikor megáll. Elegánsan kinyitja az egyik szekrényt balról majd befelé mutat. - Be kell szerezned egy lakatot. - mondja miközben körül néz. Felemelem a könyveimet, hogy bepakolhassam őket. Szinte csak bedobom az összeset. Nem nagyon törődöm velük. Örülök, hogy végre szabad vagyok. - Sok itt a ... fura ember. - a mondat végét hunyorogva és aggódva mondja. Körülnéz újból, de mielőtt bármit mondhatna a csengő újból megszólal és kezemnél fogva elindulunk azzal ellentétes irányba amerről jöttünk.
- Most mégis merre megyünk ? - kérdem szinte reménykedve, hogy nem valami olyan helyre visz ami miatt bajba kerülünk. Nincs ellenemre, ha valami csínybe akarna belevinni, de semmi kedvem elrontani az esélyeimet azzal kapcsolatban, hogy beilleszkedhessek.
- Csak egy rövidebb úton megyünk.

2014. július 10., csütörtök

1. fejezet

"Elhiszed ha azt mondom, hogy már akkor láttam, hogy különleges vagy?"

Do I wanna know?
   Szorongok.  Jobban összehúzom magam. Annak ellenére, hogy megmondta; hideg van odakint én csak egy fekete szövet kardigánt vettem fel. Mélyen lelóg a térdhajlatomig. Kezemre rűhúzom csíkos ujját. Lassú mozdulatokkal lépek rá a járdára. Nem mintha ismeretlen lenne számomra a terep, mégis félek, hogy el fogok  tévedni . Azt hittem késésben vagyok, de ahogy körbenézek csak fiatalembereket látok az utcán velem egy irányba haladni. Sokan naggy társaságokban mennek. Azok között is van olyan, aki szeret hangjával kiemelkedni közüllük. Tekintetemet gyorsan kapom el róluk, mikor egyikőjük rám pillant.
     Felsóhajtok. Az ég még mindig fekete, ha nem sietek valószínűleg elázom. Bár ez a körülöttem lévőket nem igazán érdekli. Próbálom tartani a tempót, hogy a mögöttem lévő társaság ne érjen utol. Bár az sem lenne szerencsés, ha az előttem sétálókba futnék bele. Az út másik oldalára pillantva talán a suli kis üdvöskéit láthatom. Mind ugyanolyan élre vasalt fekete nadrágban és hosszú szövetkabátban vannak. Fekete keretes négyzet szemüvegük ugyanúgy áll az összesen. Talán csak a táskájuk és hajuk különbözteti meg hármójukat. A fekete kócos, fürtös hajú egy sötét oldaltáskában cipeli az összees könyvét. Idegesnek tűnik. Gyakran feltolja a szemüvegét egészen a szeméhez, de az mindig az orra végére csúszik. A mellette álló vörös hajú hasonló táskát hord az egyik vállán csak épp más színben. Ő keményen koncentrál az útra, mintha vezérként utasítaná maga mögé a többieket. Felvonom az egyik szemöldököm az utolsó fiú láttán. Ő tűnik talán a legkülönlegesebbnek. Ő a legkisebb hármójuk közül. Barna bodros haja folyamatosan a szemébe lóg így mindig eltűri a homlokából. Lehajtott fejjel ballag. Különcnek tűnik. Táskáját a hátán cipeli. Cipőjét vizsgálja; valószínűleg cipőfűzőjét ami ide-oda ugrál. De ő is felkapja a fejét arra a hatalmas fékcsikorgásra ami mindenkit megrémiszt, főleg engem.
     - Idióta! Nézz az orrod elé! - kiabálja nekem egy mogorva kopasz ember. Csak a visszapillantó tükörből látom halálos pillantásait. A kereszteződés után beletapos a gázba és eltűnik az utca végén. Mellkasomhoz kapva nézek körbe  a kereszteződésben. Nincs megszokva számomra, hogy nem jelez egy lámpa vagy egy zebra, hogy mikor és hol kelhetek át. Sokszor kerültem már olyan helyzetbe, hogy elbambultam és nem tudtam odafigyelni semmire, de még sosem voltam ilyen veszélyes helyzetben. A járdától egy méterre állok az úton és lépni sem merek. Hajam mögül óvatosan nézek ki előre. Az előttem sétáló csoportból többen hátrapillantanak, de csak sétálnak előre, így növelve a távolságot közöttünk. Szerencsémre most egy autó sem közelít felém nagy sebességgel. Nagy sóhajtások közepette járom tovább az utat és remélem, hogy most nem hívom magamra senki figyelmét.
     Diákok sokasága fordul el a következő kereszteződésben balra. A hatalmas tömeg egy rövidke úton sétál egy hatalmas vas kerítés felé. Tekintetemmel követem a magas vas oszlopokat amik kis éles nyilacskákban végződnek. A kapu ajkataj nyitva áll és mindenki tódul be rajta. Miután beléptünk a gimnázium kertjébe olyan fura érzés csapott meg. Tavasz óta nem jártam iskolába. Miután elvégeztem New Yorkban a harmadik évemet a gimiben és történt az a dolog Szeptembenben , nem mertem még egy iskola környékére sem menni. Nem azért mert félek az iskoláktól. Egyszerűen csak sokkoló volt az a sok dolog, ami történt velem abban az egy hónapban és jobbnak láttam, ha ki sem mozdulok otthonról- miután Shellbrookba költöztem. Nagymamám viszont azt mondta, hogy így november végén már éppen ideje lenne túllépni mindenen.
      Egy griff madár ébresztett fel újabb képzelgéseimből. Hatalmas tátott csőrrel riogat engem. Karmaival erősen megkapaszkodik a három méteres oszlop tetejében. Szárnyai messze kinyúlnak mellette. Ujjamat végig húzom az oszlop barázdáin, kissé az alját benőtte a növényzet. Tekintetemet a párhuzamosan szemben lévő ugyanilyen kinézetű griffre viszem. Mintha egy időben élők lettek volna csak valami odaszegezte volna őket.
     Habár magamhoz képest jó időt futottam úgy érzem az első órára biztos nem fogok beérni. Belépek a hatalmas kastély szerű gimnáziumba, aminek főbejáratán akár egy óriás is beférne. Hihetetlenül kicsiinék érzem így magam. Cipőm hangosan kezd el kopogni a márvány köveken ami kis négyzetenként van kirakva az egész földszinten. Mielőtt bármerre elindulnék egy nagy kiterjedésű halban találom magam. Négy irányba is mehetnék, de fogalmam sincs mi merre. Előttem egy széles lépcső vezet felfelé. Ekkor veszem észre a mennyezetet ami freskókkal van mintázva szinte mindenhol. Elvesznék az angyal kinézetű fényes emberekben, ha a gimnázium visszhangos csengője meg nem zenget engem. Lábaimat kapkodni kezdem az ajtó melletti portára ahol egy öreg kopaszodó férfi lapozgatja maga előtt kis jegyzet füzetét.
- Elnézést. - szólalok meg félénken és bekopogok az üvegen ami közöttünk van. A férfi - az üvegen szereplő kis táblán lévő név felkelti az érdeklődésem, de nem merem letegezni - felkapja a fejét és halvány mosollyal könyököl az asztalára.
- Segíthetek? - hangja ismerős, de kétlem, hogy valaha is találkoztunk volna.
- Az irodát keresem. - mosolygok Francklin-re aki könnyed mozdulattal kihajtja a köztünk lévő üveget és a balra futó folyosó felé mutat.
- Csak végig megy ezen a folyosón. - mondja kedvesen. A mondat végét kicsit elköhögi, de tisztán érthető amit mondd. Biccentek egyet és még egyszer rámosolygok a portásra köszönetképp. Átsétálok a hatalmas halon és mikor már nem számítok rá, hogy a férfi ügyel rám hangja megüti a fülemet, amitől kiráz a hideg. - De nehogy leforduljon valami mellékfolyosóra. - hátrafordulok és értetlen arccal pillantok az öreg úrra aki mosolyogva csak ennyit bök a végére - Könnyen eltévedhet.
     Kényelmetlen székek sorakoztak a tanári címzetű ajtó előtt. Bár már kopogtam az előbb senki még csak nem is jár erre. Az órák már rég tartanak, de lehetetlennek tartom, hogy olyan kevés tanár legyen ebben az iskolában, hogy senki ne legyen bent a szobában. Mikor már kezdeném feladni a dolgot, halk kopogást hallok ami kezd egyre hangosabb és hangosabb lenni. Felkelek a helyemről mikor egy pedáns alacsony hölgy érkezik meg az ajtóhoz gyors léptekkel. Mikor felnéz a cipőjéről és meglát engem megriad egy pillanatra, majd érdeklődve közelít lassú mozdulatokkal felém.
- Jó napot! - köszönök illedelmesen. Biccentek egyet bár nem akarok, mintha valami fura erő erre késztetne.
- Jó napot! - köszön vissza a tanár. Jobban összehúzza magán fekete kardigánját, bár ez nem nagyon sikerül. Termetéből adódóan teltebb, de az a fajta nő akinek ez pont jó és elképzelhetetlen lenne vékonyan. egy rakoncátlan vörös tincset visszatűz laza kontyába majd körül néz a folyosón. - Segíthetek valamiben? - kérdezi meg végül miután már kezd kínossá válni szótlanságom. Ekkor hirtelen a táskámhoz kapok, hogy elővegyem a papírjaimat. Mindent ami szükséges lehet még reggel a táskámba raktam. A nő összevont szemöldökkel és kíváncsian vizsgálja a papírokat amiket én már alig birok megzabolázni. Miután kicsit összeszedem magam, pár tincset a fülem mögé tűrök majd mosolyogva felé nyújtom az adataimat.
- Szeretnék beiratkozni az iskolába.
     Megugrok mikor becsapja maga mögött az ajtót a tanárnő. Nem sokszor jártam még bent a tanáriban, így azt sem tudhattam, hogy ebből a szobából még négy terem nyílik. Egy társalgó, egy iroda, egy igazgatói és egy mosdó. Összepréselem az ajkam mikor a társalgóból egy magasan felkontyolt hajú szőke nő lép ki. Erősen megrajzolt szemöldökét összehúzza mikor végig néz rajtam. Halkan köszönök. Próbálok magabiztosnak tűnni annak ellenére, hogy minden ismeretlen. A nő csak hümmög egyet, majd szinte fellökve engem kiszáguld az ajtón. Nyögök egyet, mikor az ajtó csapódik mögöttem. A hölgy aki bevezetett a tanáriba száját oldalra húzva mosolyog rám a papírjaimből felnézve. Majd miután észrevette, hogy látom megköszörüli a torkát és annyit mondd, hogy az iroda előtti ajtóban üljek le. Feszülten érzem magam a kihalt szobában, ami körülbelül egy nagyobb folyosónak felel meg. Ujjaimmal a térdemet ritmusra ütögetve terelem el a figyelmem a jelenről, de valami azonnal visszaránt.
- Remélem nem látjuk ttöbbet egymást. - szólal meg egy mély férfi hang konkrétan mellettem. Az igazgatói iroda ajtaja nyílt ki. Először egy magas szőke fiú lépte át a küszöböt és meg sem fordulva elindult kifelé. Utána egy pár centivel kisebb vékony , de mégis erős alkatú férfi állt meg mellettem. - Hallja? -  kérdi a fiútól aki már a kilincsért nyúl. Legyint egyet a levegőbe, majd kinyitja az ajtót és eltűnik mindkettőnk szeme elől. Nyelek egy nagyot, mikor érzem magamon a mellettem álló férfi pillantását. Egy pár másodpercig áll majd megszólal. - Segíthetek, kis hölgy ? - hirtelen felpattanok a székemből és hebegve-habogva azt sem tudom mit kéne szóljak.
- Beiratkozni jöttem. - válaszolom végül egyenesen. A férfi aki feltételezem az igazgató nagyot mosolyog állításomon, majd kinéz az ablakon.
- Így a félévhez közelítve? - arcán hatalmas mmosoly pihen, úgy beszél hozzám mintha már régóta ismernénk egymást.
- Igen. - biccentek egyet, mosolyomat megcsillogtatom felé. Igyekszem magabiztosnak mutatkozni. Karba teszi a kezét, majd végig néz rajtam büszkén. Míg nem szól semmit nekem is van időm szemügyre venni az igazgatót. Magas kreol bőrű fickó. A maga korához képest jóképű, bár nem tűnik túl öregnek. Nem kifejezetten illik a hatalmas kastélyszerű iskolához. Sokkal inkább képzelném el őt egy vidámabb hangulatú iskollában, mint például a régi iskolámban, ahol mindenki barátságos volt.
- Gondolom most költözött akkor ide. Ha már ilyen későb jelentkezik hozzánk.
- Tulajdonképpen nem. - válaszolok jó kedvűen. Beugrik nagymamám képe és védő szavai mikor útnak indított. - Szeptemberben költöztem a mamámhoz, aki itt él. - ajkai "o" formát vesznek fel. Szemében apró kíváncsiság fénye gyúlik fel.
- Ha szabad kérdezni, ki a nagymamája? Tudja elég régóta élek itt...
- Mrs. Morrison. -  vágok közbe rögtön mielőtt befejezhetné a mondatát. Büszkén vállalom fel, hogy ő a rokonom. Arca kissé elkomorodik. Nem tudnám megmondani, hogy most gondolkozik vagy esetleg rosszat mondtam. - Tudja, apai ágon. - javítom ki magam.
- Te. - mutató ujjával engem céloz meg. Homlokomon tucatjára jelennek meg a ráncok. Ijesztő ha egy ilyen magas férfi mutogat feléd.. - Te vagy Grace Morrison. Luke Morrison lánya? - arca halálosan komoly és engem is megrémiszt a tudat, hogy tudja az édesapám nevét. Bár nem kéne meglepődnöm. Apám is itt élt mielőtt Anyávaal összeköltöztek. Biccentek félénken, mikor épp kilép az irodából a tanárnő
- Sajnálom, drágám. De sajnos nem vehe...
- Felvettük! - jelenti ki az igazgató úr mielőtt a hölgy bármit mondhatott volna. Hatalmas szemekkel bámulok rájuk. Nem tudom mire vélni ezt az előbbi dolgot az igazgató úr részéről, de mikor újra szivélyes mosolyával nyújtja felém kezét én is elmosolyodok és kezet rázok vele. - Üdvözöllek a gimnáziumunkban! - másik hatalmas kezével is elkapja szorításunkat és mélyen szemembe néz szinte fekete szemeivel - Örülök, hogy mostantól itt tanulsz! - hiába válaszolnék. Szerintem egy hang se jönne ki a torkomon. Annyira örülök, hogy ennyire egyszerű volt a dolog. Torkomba gombóc szorult. - Szolíts csak James igazgató úrnak!